31. Augusztus tizenöt

r.

 

A nagy veszekedés óta pontosan egy hét telt el. És azt hiszem sok minden változott. Nagyon, nagyon, nagyon sok minden. De azt hiszem a legjobban én. Az nap este, jobban mondva hajnalban mindent megbeszéltünk Zayn-nel. Elmondott mindent. Az összes MÁR NEM LÉTEZŐ kétségeit irántam, az összes irántam érzett érzelmeit, és minden olyan dolgot, amiről nem is tudtam, hogy léteznek. Így hát én sem tettem mást, mint hogy megnyíltam neki és elmondtam a számomra zavaró dolgokat. Amiket nem vett észre magától és, amikről ő is tudott, de nem gondolta volna, hogy nekem azok rosszak. Megbocsájtottam neki az az napi estét, mert jobban szeretem annál, mint sem, hogy egy ilyen semmiségnek tűnő dolgon fusson zátonyra a kapcsolatunk. És bár szörnyen megbántott azzal a tettével, hogy helyettem elment beszélni a volt barátnőjével, még is képes voltam ezen a dolgon átlépni. Mert, ha nem tettem volna, akkor nekünk, kettőnknek nem lett volna miről többet beszélnünk. És ez jobban fájt volna, mint látni őket, együtt. Ezért képes voltam a megbocsájtásra, és újra képes voltam benne bízni. Mert bár szörnyen fájt, tudtam, hogy ennél sokkal rosszabb dolgok is történhetnek. Szeretem Zaynt. Túlságosan is. Sokkal jobban, mint azt, ahogy ő hinné és el tudná képzelni. És lehet, hogy még annál is jobban, mint ahogy ő szeret engem.

Kivettem egy joghurtot a hűtőből és egy kiskanál kíséretében leültem a díványra. Ahogy szörfölgettem a csatornák között hirtelen megakadt a szemem a falra aggatott naptáron. És bár nagyon jól tudtam, hogy augusztus van, mégis olyan erővel csapott homlokon a dátum jelentése, hogy félő volt, nem veszek többet levegőt. Nem tudtam mire számítottam. Talán arra, hogy a hirtelen kapott boldogságomnak köszönhetően megáll az idő és nem szalad tovább. Talán arra, hogy a nyár megáll, és soha nem lesz szeptember. Nem tudom. De, most a naptárat látva, láttam, hogy egy újabb leikszelt nap eltelt, nem akartam elhinni, hogy tényleg augusztus tizenötödike van!
- Lehetetlen! – suttogtam a naptárra meredve.
- Mi újság Lily? – huppant le mellém Leana mosolyogva. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Nem tudtam. Akárhogy próbálkoztam nem jött ki hang a torkomon. Egy kis nyávogáson kívül, nem sikerült semmit összehoznom. – Mondj már valamit! – csattant fel. – Mi történt? – mivel a kommunikációt elvesztettem nem tudtam más tenni, csak remegve felemeltem a kezemet és a naptárra mutattam. Pontosan augusztus tizenötödikére. – Oké. – fújta ki bent tartott levegőjét Lea és meglátva a dátumot felém fordult. – Most ezzel mi a baj? – vonta fel a szemöldökét.
- Hogy mi a baj? – sikítottam igen magas hangon. Hirtelen újra tudtam beszélni, és képes voltam kiadni a gyorsan szárnyra kapott dühömet. – Lea augusztus tizenötödike van! – intettem a naptár irányába. – Szerinted mégis mi a probléma? – gúnyolódtam, pedig tudtam, hogy nem tehet semmiről.
- Nem értem. – ráncolta a homlokát. Vettem egy mély lélegzetet és próbáltam lenyugtatni magam, de nem igazán sikerült.
- Lea! Igen okos és értelmes lánynak tartalak. – kezdtem. – Mégis mi a francot nem értesz? – csattantam fel hirtelen. – AUGUSZTUS TIZENÖTÖDIKE VAN!!! – kiáltottam megszeppent barátnőmnek az arcába ezt az igazán nem mellékes információt. – Durván egy hét és vissza kell repülnünk Amerikába. – csóváltam a fejemet, könnyes szemekkel.
- Miért mégis mire számítottál? – kelt ki magából ő is. Nem szoktunk veszekedni, de ha igen, azt mindenki meghallja. Így történt, hogy felébresztettük Lizt, miközben mindketten tudtuk, hogy éjszakás volt, és kicsit sem hiányzott neki, két húsz éves vitatkozása, és így történt az is, hogy még a szomszédok is átcsöngettek megkérdezni minden rendben van-e nálunk, mert kiabálásokat hallottak. És míg Liz megpróbálta nekik elmagyarázni, hogy egy kis kiboruláson kívül nem történt semmi, addig én és Leana ugyanúgy vitatkoztunk tovább, mintha mi sem történt volna.
- Nem tudom! – hadonásztam a kezeimmel. – Talán arra, hogy nem egy héttel a visszautunk előtt döbbenek rá arra, hogy ’Héééé, nekem lassan el kell kezdenem pakolni, mert vájunk csak, mi is lesz? Ja, igen, hogy is felejthettem el! Kezdődik az egyetem! – kaptam a homlokomhoz, kissé túldramatizálva a helyzetet.
- Tényleg, őszintén fogalmam sincs, hogy mégis mitől kattantál be most így, de lehetnél egy kicsit hálásabb is. – bökött felém a mutatóujjával.
- Hálás? Miért is? – röhögtem fel cinikusan.
- Azért, mert a te boldogságod és hülye lelkiállapotod miatt, még én is képes voltam lemaradni Justin Bieber koncertjéről, csak azért, hogy ne maradj itthon egyedül, és ne érezd úgy, hogy nincs melletted senki! – vágta kíméletlenül az arcomba, én pedig nagyon jól tudtam, hogy igaza van. Elvetettem a sulykot. – És tudod mit? – tárta szét a kezeit. – Nem vártam cserébe az égvilágon semmit! Még egy rohadt köszönömöt sem! És tudod miért? Mert ez az igazi barátság! – ordította az arcomba, miközben a szemeibe könnyek gyűltek és tudtam, hogy nagyon megbántottam. – Haragszol rám, mert nem tudtad, hogy már augusztus tizenötödike van? Jó. – biccentett. – Megértettem. És haragszol rám, azért is, mert nem tudtam megérteni elsőre a problémádat? Ez is rendben van. – bólintott újra. – De nekem ebből elegem volt. – állt fel a kanapéról. – Mióta együtt vagy Zayn-nel, egyszer sem érdeklődtél utánam. Egyszer sem kérdezted meg, hogy hogy vagyok, mi újság velem, mi van Harry-vel. Felülemelkedtem ezen a dolgon és nem érdekelt. Időt adtam neked. De a türelmem és a neked szánt idő, itt végérvényesen is elfogyott. – tárta szét a kezeit. – Csinálj, amit akarsz. Felőlem. – dobbantott egyet a lábával, így próbálva meg álcázni a zavartságát és dühét. – Engem már nem érdekel! De csak, hogy tudd, akár jössz vagy sem, én akkor is visszamegyek egy hét múlva Amerikába. És újra elkezdem az egyetemet. Mert én erre a nyárra tettem fel mindent. Te is. – vont vállat. – Neked összejött, nekem nem. Ez van. Ezt dobta a gép. Csak akartam, hogy tudd, akármi is lesz ezután, nekem vissza kell mennem Amerikába tanulni, mert én nem találkozhattam VELE, és nem mondhattam el mennyire szeretem és imádom a zenéjét. Én mindezt nem tehettem meg! – nézett rám dühösen, és bár most nagyon haragudott rám, tudtam, hogy még ezek után sem hibáztat semmiért. Elfogott a lelkiismeret-furdalás. Szörnyű barát voltam. – Te viszont itt ülsz, elnyűtt ruhákba, ahelyett, hogy a barátod mellett lennél és csinálnátok valami közös programot, még mielőtt el kellene, hogy menj! – ordított a képembe. – Mert te megteheted! Mert szeretitek egymást! És mert még itt vagytok egymásnak! És fogalmam sincsen, hogy megint miért adok tanácsot, de álljál fel, húzzál Zayn-hez és tölts vele még annyi időt, amennyit csak tudsz, mert akár tetszik neked a dolog, akár nem, jövő héten augusztus huszonhetedike lesz szombaton, és nekünk el kell utaznunk! – ordított egy utolsót és ezzel sarkon fordulva ott hagyott.

Tudtam, hogy minden egyes szó, amit a fejemhez vágott igaz. Minden. Még is így kimondva még borzasztóbbnak tűntek, mint elrejtve valahol a tudatomba. Pár könnycsepp végig folyt az arcomon, de már a fejemben valami egészen mást tervezgettem. Nagyon megbántottam Leát, pedig semmi rosszat nem tett. Épp ellenkezőleg. Mindig mellettem állt, segített, támogatott, tanácsot adott. És felőlem az a hála, hogy még csak egy nyamvadt köszönömöt sem tudtam neki elmondani. Nem mintha elvárta volna, nem mintha elfogadta volna. Csak jól esett volna neki valami visszaigazolás az én oldalamról.

A telefonomat előhalászva a zsebemből hívtam fel azt az embert, aki mostanában jobban ismerte Leanat, mint én. Csak reméltem, hogy nincs vele. Harmadik csengésre fel is vette.
- Szia Harry, Lily vagyok. – szóltam bele azonnal, ahogy felvette. – Kellene a segítséged Leával kapcsolatban. – haraptam be az alsó ajkamat, ahogy a fejemben már kirajzolódott egy terv körvonala.