28. A rohadt életbe is!

LILYKÉM A MAI NAP GYÖNYÖRŰ EMLÉKÉRE!! TEMETJÜK!!! :*

r.

 

„Mert el fog felejteni!” Ez az egy mondat járt csak a fejemben. Látványosabban, ha akartam sem tudtam volna összeomlani. Az arcomra kiült a világfájdalom és valahol belül tudtam, hogy ez így lesz.
- Ne omolj össze! – ragadta meg a karomat és suttogott a fülembe Leana. – Vége a koncertnek. Lementek a ráadások. Jönnek a fiúk. Ugye nem akarod, hogy Zayn ilyen állapotban lásson? – tette fel azt a kérdést, ami tudta, hogy hatni fog rám. Óvatosan megráztam a fejemet és nagyon jól tudtam, hogy igaza van. De az elv, mi szerint könnyebb mondani, mint megtenni, nálam is remekül érvényesült.
- Oké. – suttogtam és nagy lélegzetvételek közepette, helyre tettem az arcvonásaimat és rendeztem a testtartásomat. Éppen össze tudtam magam kapni, mire a fiúk leértek a színpadról. Egymást ugratva, lökdösve tartottak felénk. A rózsaszín hajú, kalapos ördög, nekidőlve egy hatalmas hangfalnak széles mosolyra eresztette a száját afféle Ez jó lesz pillantás kíséretében.
- Láttátok, lányok? – nézett ránk felváltva Harry felhevült állapotban.
- Ügyesek voltatok. – dicsérte meg Lea, aki karba font kézzel állt mellettem és az előbbi kisebb fajta vitától még nem tudott felengedni velem együtt. És, amikor a többiek is oda értek, akkor pillantották meg őt. Az ördögöt. Aki azonnal egy hatalmas vigyorral a képén adott az összes srácnak egy hatalmas cuppanós puszit. Még Zayn-nek is. Féltem a fiúk reakciójától. De mégis Zayn-étől tartottam a legjobban. Nem éltem volna túl, ha viszonozza a pusziját vagy az ölelését. Ha látom a szemében azt a csillogást, ahogyan régen nézett rá. Kutató pillantással vizslattam minden egyes mozdulatát, arca minden egyes rezdülését, ahogy meglátta Perriet. Azokban a másodpercekben még levegőt sem mertem venni. De úgy éreztem, hogy nem csak én. Mert a levegő mintha megfagyott volna körülöttünk, senki nem szólalt meg. Mindenki csak egy helyben állt és várta, hogy mi lesz a vég kifejlett. Mindenki Zayn lépésére várt. A fiúk feszélyezve, Leana szerintem gondolat átültetéssel próbálkozott. A rózsaszín hajú ördög pedig várakozott. Várakozott arra, hogy Zayn a karjaiba vesse magát és minden újra a régi legyen.

Olyan pocsékul éreztem magam, mint még soha. Helyben összeestem volna, ha lett volna hozzá elég erőm. De még csak arra sem volt. Nem éreztem úgy, hogy Zayn mellé kellett volna lépnem. Hogy ki kellett volna mutatnom, hogy ő az enyém és én hozzá tartozom. Megadtam neki azt a lehetőséget, hogy válasszon. Mert, ha Perrie igazat mondott és én csak egy játékszer vagyok, ami pótolható, akkor ne áltassuk egymást tovább. Egy örökké valóságig álltam ott egy magam, mint valami szobor, és vártam Zayn-re. Nem tudom mi játszódott le a fejében, de volt egy olyan érzésem, hogy lehet jobb, ha soha nem fogom megtudni. Mert lehet túl sok lett volna nekem. Végül mellém lépett, két kezét a csípőmre simította és nyomott a számra egy puszit. Fellélegezve hunytam le a szemeimet pár másodpercre. Lehet, hogy tudta, hogy valami ehhez hasonló megerősítésre várok.
- Beszélnem kell vele. – suttogott úgy, hogy csak én halljam.
- Tudom. – bólintottam tehetetlenül. Legyűrtem magamban a könnyeket és azért imádkoztam, hogy bírjam még ki egy kis ideig.
- Minden oké. – nézett mélyen a szemembe.
- Igen. – biccentettem. – Minden oké. – miután megbizonyosodott róla, hogy tényleg így van, bólintott és ellépett mellőlem. Váltott pár szót Harry-vel, majd felém intett, és végül Perrie-vel távozott. A szívem szakadt meg. És ez most nem költői túlzás. Meghalt ott egy kis részem, még akkor is, hogy tőlem köszönt el.
- Menjünk. – állt meg előttem Harry. De nem bírtam megszólalni és megmozdulni sem. Csak álltam ott tehetetlenül és néztem Zayn után, aki már eltűnt magával, az ördöggel. – Gyere Lily. – gyengéden megfogta a könyökömet és húzni kezdett a hátsó kijárat felé. – Hazavisszük Lilyt és utána mehetünk a koncertre, oké? – kérdezte már a kocsiban ülve Harry Leana-tól. Lea kissé hátra fordult, hogy rám lessen, majd visszafordult előre és morgott valamit. Igazából nem figyeltem tovább rájuk, ha akartam volna se tudtam volna. Magamba zuhantam. Nem akartam tovább tudomást venni a világról.

- Megleszel? – hajolt le elém Lea, ahogy bemásztam az ágyamba és magamra húztam a takarómat. Neki dőltem a falnak, a fejemet neki döntöttem és egy apró bólintással reagáltam a kérdésére. – Oké. – suttogta, ahogy megbizonyosodott róla, hogy tényleg így van. Egyedül akartam lenni. Teljesen egyedül a zavaros gondolataimmal és érzéseimmel. Nem akartam mást csak egyedül végig szenvedni egy éjszakát, hogy rendezhessem magamban a dolgokat. – Ha van valami, hívj! – nézett rám vissza az ajtóból, majd amikor nem válaszoltam, felsóhajtott és becsukta maga mögött az ajtót. Én pedig egyedül maradtam. Teljesen egyedül, ahogy akartam.

Igazából nem omolhattam volna ennyire össze. Hiszen, ki borult volna ki, ha a barátja elmegy a volt barátnőjével beszélgetni? Tudom, hogy hülyeség, de nem bírtam magammal. Ahogy becsukódott az ajtó, azonnal kitört belőlem az elfojtott sírás. Minden kijött, aminek ki kellett. Az a másfél hónapnyi feszültség, - mióta együtt vagyok Zayn-nel – a kételyek, az őrjítő változások. Minden. Fogalmam sincs, hogy tudtam eddig tartani magam. Most, hogy a könnyeim csendesen folytak végig az arcomon, minden könnyebbnek tűnt. A szívem mintha csavarodott volna egyet bennem és megmozdult. És most nem arra a sima dobbanásra gondolok, amit általában művel a nap huszonnégy órájában. Most arról a rohadt érzésről beszélek, amikor kettétörik valami az emberben, és nem tud semmit sem tenni. Mert ezt a folyamatot nem lehet megállítani, mert ezt nem mi okozzuk.
- Nem kellett volna ilyen közel engedni. – suttogtam a sötét szobában. – Látod Lily? – beszéltem saját magamhoz. – Mindig ez van. – nevettem fel keserűen. – De te sosem tanulsz a hibáidból. Mindig elköveted ugyanazokat a hibákat és hiába fogadod meg, hogy többet nem, mindig beleesel. Hiába próbálod elkerülni. Sosem sikerül. – jobbra-balra ingattam a fejemet. – Sosem. – suttogtam. 

„I remember years ago. Someone told me I should take . Caution when it comes to love. I did, i did.” – énekeltem az ágyamon ülve, szemeimből folyamatosan ömlő könnyeim kíséretében.
- A rohadt életbe is! – nyílt az ajtó, és egy igen dühös szempár állt velem szemben, aki remegett a dühtől és még a sötét ellenére is jól lehetett látni, hogy haragszik. Összeszorult a szívem, ahogy megláttam.