33. Vízválasztó

r.

 

- Felkészültél? – suttogta Lea, ahogy egyre közeledtünk Zayn-ék felé.
- Erre nem lehet. – súgtam vissza, és rászorítottam a kezére. Magabiztosnak látszottam, de belül remegtem. Megálltunk előttük, és elég furán nézhettem rájuk, mert Harry felhúzott szemöldökkel nézett végig rajtunk.
- Mi újság? – kérdezte Lea, hátra dobva hosszú fürtjeit.
- Jó a buli? – kérdezett vissza Harry.
- Hát… - és nem folytatta tovább. Szemét nem vette le Perrie-ről, csak bámulta. Már én kezdtem magam kellemetlenül érezni, de Perrie nem vette a lapot. Továbbra is a két fiú között illegette magát, miközben folyamatosan mosolygott. És, ekkor már nem bírtam tovább türtőztetni magam és rá néztem Zayn-re. Nem tűnt idegesnek, sem feszültnek. Csak állt ott, olyan helyesen és tökéletesen, mint mindig. Arcára egy mosoly volt fel festve és csak annyit láttam rajta, hogy kicsit feszélyezve érzi magát. Felhúzott szemöldökkel vártam a folytatást. De nem történt semmi. Csak álltunk kínosan mind az öten és vizslattuk a másikat. Én Zayn reakciójára voltam kíváncsi, de mint mindig most is tökéletesen játszotta a szerepét. 

- Hát köszönöm! Ezt a szülinapot tényleg nem fogom elfelejteni! – vágta be maga után Lea a szobaajtaját.
- Lea, ne csináld már! – dőltem neki az ajtónak és vártam, hogy kinyissa.
- Hagyjatok békén! – kiáltotta ki. Szememet forgatva fordultam a két srác felé, akik tanácstalanul álltak és széttárták a kezüket.
- Most mi legyen? – néztem rájuk segítségképpen. Harry felsóhajtva arrébb tolt az ajtótól.
- Leana, azonnal nyisd ki ezt a rohadt ajtót!
- Nem! Menjetek mindannyian a fenébe! – hangja a mondatvégén elcsuklott és tudtam közel áll a síráshoz.
- Lea. – kérleltem újra. – Engedj be minket! – már nem is válaszolt. Csak egy nagy csattanást hallottunk.
- Most mit csinál? – riadtan néztem Harry-re.
- Passz. – húzta össze szemöldökét. – Leana, mit csinálsz? – kiáltotta be neki.
- Lily azt mondta ezt a nap csak rólam fog szólni. – hangja már a sírástól rekedten csengett és szipogott is. – Azt mondta, hogy ez az én napom és csak az enyém. Hogy ezt nem ronthatja, és nem veheti el tőlem senki! Még is megtette az az átkozott senki! – újabb puffanás, szekrények nyitódása és hangos csukódása. Rájöttem, hogy mit csinál. Az ajtóhoz lépve elkezdtem dörömbölni rajta.
- Nem mehetsz el! Nem most! És nem így! – ordítottam idegesen. – Ez tényleg a te napod, nem kellene hagynod, hogy az Ördög elrontsa.
- Ördög? – röhögött fel egyszerre Harry és Zayn, de azonnal elcsendesedtek, ahogy szikrákat szóró szemmel rájuk néztem.
- Figyelj Lea. – döntöttem a fejemet a keményfának. – Emlékszel mit mondtál nekem a nyár első napján? Emlékszel mit mondtál, amikor berontottál a szobámba, hogy ideje pakolnom és elindulnunk a reptérre? Én emlékszem. – suttogtam, de tudtam, hogy ő is hallja. - Lily és Leana. London. Egy egész nyár. Két hatalmas koncert. – idéztem pontosan a szavait, amiket az utazás előtti pillanatban mondott nekem.
- Igen! – csattant fel hirtelen. – Én is emlékszem! De semmi sem úgy történt, ahogy terveztük. – újabb csattanás.
- Nem, mert jobban. – mosolyodtam el és Zayn-re pillantottam.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan Lily. – röhögött fel hisztérikusan. – Mégis mit tudok felmutatni? Még csak el sem jutottam Justin Bieber koncertjére.
- Tudom, és nagyon sajnálom. – csóváltam meg a fejemet. – Már rengetegszer bocsánatot kértem, és tudom, hogy ez sem ér fel, azzal, amiért akkor kihagytad a koncertet, de emlékezz. Nem kértem, hogy maradj velem.
- Oh, még én kérek elnézést, amiért előrébb tettelek, mint Biebert. – csattant fel, azonnal, majd egy újabb puffanást hallottunk.
- Én nem ezt mondtam. – mosolyodtam el kínosan.
- Jó, mindegy. Hanyagoljuk ezt a témát. Már megtörtént. – szinte láttam magam előtt, ahogy a kezeivel a levegőben csapkod. – Visszatérve, nem. – mondta hirtelen. – Nem ez volt életem legjobb nyara.
- Leana, ne mondj olyat, amit később még megbánhatsz. – lépett előrébb Harry. Arca komoly volt és tudtam, hogy ha Lea erre rácáfol, egy életre meg fog sértődni. Magamban imádkoztam, hogy ne tegye, hogy csak most az egyszer fogja be azt a lepcses száját.
- Ugyan már Harry! Ne nevettessetek. – nevetett fel cinikusan.
- Jól van Lea. – bólintott Harry, mintha csak láthatná. – Tényleg így gondolod? – csendben álltunk és vártuk a választ. Éreztük, hogy ez lesz a vízválasztó. Mikor már azt hittük, hogy nem is fog válasz érkezni, hirtelen kinyílt az ajtó és Lea állt velünk szemben a bőröndjeivel.
- Ne csináld ezt. – néztem rá kérlelően.
- Miért Lily? – húzta fel a szemöldökét. – Mondj három nyomos indokot, amiért marajak.
- Oké. – sóhajtottam fel, és az ujjaimon kezdtem el számolni az indokokat. - Egy, pár nap és úgyis haza kell mennünk. Ne így menjünk el innen. – mondtam a szemébe nézve, és már mondtam volna a következő érvet, amikor Zayn megelőzött.
- Kettő, itt vagyunk. Mi, négyen – mutatott körbe – így vagyunk jó csapat.
- És három, - szólalt meg Harry – Itt tudnál hagyni minket? – vonta fel a szemöldökét.
- Oké. – fonta karba a kezeit. – Nem rossz indokok. – bólintott. – De mi lesz ezután? Milyen nap is van? Szerda. Hány napunk is van hátra? Csütörtök, péntek, szombat. – számolta az ujjain a napokat. – Durván három. De inkább kettő. – tárta szét a kezeit. – Mi lesz szombat hajnalban? Könnyes szemekkel kikísértek minket a reptérre, nagy ölelések, ígérgetések és utána még integettek nekünk, ahogy elfordulunk a folyosón és felszállunk a gépre? Ha leszállunk, majd kijelzi a telefonunk azt a pár nem fogadott hívást és SMS-t, ami azt fogja jelezni, hogy aggódtatok értünk. Aztán, amikor hazaérünk, felhívunk titeket, hogy értesítsünk mindkettőtöket arról, hogy épségben megérkeztünk és hazajutottunk. Beszélünk majd minden nap. SMS-t írunk, talán még egy két videó hívás is bele fog férni, amikor elkapjuk egymást a közösségiken. De a napok, hetek múlásával egyre csökkeni fognak ezek a hívások. Nem lesz sem nektek, sem nekünk időnk. Nem fogjuk tudni felvenni a telefont, mert órán leszünk. Ti nem fogjátok tudni felvenni, mert vagy stúdiózni fogtok, vagy koncert, dedikálás, interjúk. Valljuk be srácok. – döntötte oldalra a fejét – Annak az átkozottnak igaza van. Ez mind egy nyári kaland volt. – intett lemondóan és leroskadt az egyik bőröndjére.
- Mondd, miért csinálod ezt? – lépett elé Harry.
- Én miért csinálom? – nézett fel Lea. – Gondoljatok bele! Gondoljátok végig, miket vágott a fejünkhöz Perrie. Hogy miket mondott Lilynek, mikor ti fent voltatok a színpadon. Felesleges tovább áltatnunk magunkat. Ez egy nyári kaland volt. Semmi több.
- Ez nem igaz. – szólalt meg feszülten Zayn.
- Naivak vagytok. – csóválta meg a fejét Lea, egy keserves mosoly kíséretében. – Hát tényleg nem látjátok? Egy egész óceán fog minket elválasztani egymástól.
- Jó, akkor mit javasolsz, mi legyen? – álltam előtte.
- Semmi. – vonogatta a vállát. Most megfogtam. – Ahogy vége a nyárnak, ennek is vége.

32. Meglepetés!

Kicsit ugyan megkésve, de itt lenne az új rész. Jó olvasást! : )

r.

- Oké, minden készen áll? – kiáltott nekem Harry, miközben lemászott egy létráról.
- Szerintem igen. – válaszoltam körbe fordulva a teremben. Szinte már majdnem minden tökéletes volt ahhoz, hogy egy hatalmas bulit csapva ünnepeljük meg Leana huszonegyedik szülinapját. Már csak a torta hiányzott, amiért már Zayn elindult és természetesen az ünnepelt, aki mit sem sejtve otthon ült magába roskadva, attól szenvedve, hogy mindenki elfelejtette a születésnapját. A szívem szakadt meg, de tudtam, ha jó bocsánatkérést tervezek és egy meglepetés bulit, akkor nem szólhatok neki egy árva szót sem. Így egész héten kerülve őt, titokban szövetséget kötve Harry-vel, szerveztem neki a születésnapi buliját, amit remélem, hogy soha életében nem fog elfelejteni.
- Oké. – bólintott odaérve mellém. – Zayn nem sokára befut a tortával. Hogy hozzuk el Leát, hogy ne sejtsen semmit? – vonta fel a fél szemöldökét.
- Oh, ezt bízd rám. – kacsintottam rá, és a telefonomat előkapva benyomtam a gyorshívást.
- Mindjárt ott vagyok. – szólt bele Zayn köszönés nélkül. Mély, szexis hangjára, azonnal elöntött egy jól eső bizsergés és akaratlanul is egy kisebb mosoly húzódott a számra. Harry-től arrébb lépkedve beszéltem.
- Rendben. – bólintottam, mintha látná. – Olyan, amilyet kértünk? Tudod, hogy a kedvence a snickers és…
- Igen. Snickers alakú, snickers csokival töltve. Még az-az átkozott csokis papír is rajta van. – hallottam, ahogy mögötte dudálnak egy kicsit, így gondoltam rosszkor hívtam, de nem szólt, így folytattam.
- Oké. – mosolyodtam el. – Mikorra érsz ide?
- Tíz perc. – ezzel kinyomtuk és újra tárcsáztam.

- Szia Liz. – szóltam a telefonba.

- Mondd, hogy lassan indulhatunk. – szakított félbe azonnal.
- Fél óra múlva megérkeznek a vendégek, szóval, ha durván egy óra múlva ide tudtok érni az nagyon jó, lenne. – néztem az órámra.
- Meglesz. – letette, én pedig mosolyogva fordultam a göndör felé.
- Happy Birhtday? – sikkantottam fel és mosolyogva mellé szökdécseltem.

- Oké, minden készen van? – léptem Harry mellé a sötétben.
- Igen. – inkább éreztem, mintsem láttam, hogy bólint. – A torta a helyén, az ajándékok egy nagy asztalon és minden kaja és ital el van rendezve. Mikorra érnek ide Leáék? – suttogta, ahogy közelebb lépett.
- Még kb. két perc. – vontam vállat és már kezdtem nyugtalan lenni. De abban a pillanatban a hatalmas terem ajtó kinyílt és egy nyugtalan hang szólalt meg.
- Liz, nem hiszem, hogy jó helyen járunk. Ez a hely nem úgy néz ki, mint egy étterem. – hallottam meg Lea ideges és elkeseredett hangját. Magamba fojtottam a nevetést, és hirtelen felkapcsolódtak a lámpák, a tömeg pedig egyszerre kezdte kiabálni, hogy ’Boldog Szülinapot Lea!’. Drága barátnőm megfagyva állt a küszöbnél és értetlen fejjel nézett végig rajtunk.
- Isten Éltessen! – léptem én oda hozzá először egy hatalmas ölelés kíséretében. Még mindig értetlenül állt, de viszonozta az ölelésemet.
- De, hogy, és mi? – dadogott össze-vissza. Felnevetve arrébb léptem, hogy tudja fogadni a többi köszöntést is.
- Egész héten ezt szerveztük Harry-vel és Zayn-nel. – vontam vállat. – Ez az én nyilvános bocsánatkérésem és a te meglepetés szülinapi bulid. Ez most csak rólad szól. – mosolyogtam rá őszintén. Könnyes szemekkel rám nézett és a nyakamba borult. Nevetve és én is kissé könnyezve öleltem vissza. – Hiányoztál már. – suttogtam a fülébe, ahogy magamhoz szorítottam.
- Te is nekem. – puszilta meg az arcomat. És körülbelül ennyit tudtunk beszélni, mert utána beindult a zene, kezdetét vette a buli és mindenki a szülinapossal akart váltani pár szót.

- Szerintem jól érzi magát. – állt meg mellettem Harry és Zayn, miután tettek egy kört.
- Igen, szerintem is. – mosolyodtam el, ahogy ránéztem a középen álló, éppen nevető Leanara, akinek a fején egy hatalmas papírkorona volt.
- Jól összehoztuk. – lökött meg a könyökével Harry.
- Egyetértek. – nevettem fel, és felpipiskedtem, hogy adjak Zayn-nek egy csókot. A válla felett láttam, meg azt a személyt, akit senki nem hívott meg. – Bocsánat. – hebegtem ellépve Zayn-től és Harry-től. Összehúzott szemöldökkel lépkedtem Leana és az Ördög felé. Éppen egy csendesebb sarok felé húzta Leát. – Te mit keresel itt? – álltam meg Leana mellett, karba font kézzel, és szúrós pillantásokkal méregettem Perriet.
- Én csak jöttem felköszönteni Leát. Úgy tudom, ma van a születésnapja, és ha jól látom, nem tévedek. – intett körbe a termen. Bólintottam.
- Téged senki nem hívott ide! – böktem felé a mutatóujjammal.
- Ez igaz. – biggyesztette le a száját, mintha tényleg sajnálná a dolgot. – De úgy gondolom, ha már hoztam ajándékot, és vettem a fáradtságot, hogy eljöjjek, nem dobtok ki. – nézett ránk ártatlanul.
- Őszintén, minek jöttél ide, Perrie? – ráncoltam a homlokomat, ahogy vizslattam.
- Mondtam már. – sóhajtott fel, mint akinek elege van már ebből a beszélgetésből. – Csak Leanat jöttem felköszönteni. Nem akarok balhét. – emelte maga elé a kezeit.
- Helyes! – bólintottam. – Na, most hogy felköszöntötted, le is léphetsz! Nem hívott téged ide senki! Nem akarjuk, hogy itt legyél, még csak jóban sem vagy Leával, hogy itt lenne a helyed. Úgy hogy… - tapintatosan az ajtó felé intettem. De ő úgy tett, mintha észre sem vette volna. Csak mellettünk elnézve elmosolyodott és egy ’pá-t’ intve eltipegett, mi pedig tátott szájjal néztünk utána. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Zayn-hez és Harry-hez ment. Lefagyva álltam és a döbbenettől egyszerűen nem tudtam megszólalni. Végig néztem, ahogy odalép Zayn-hez, átöleli és az arcára nyom egy puszit. Éreztem, ahogy a mellkasomban dörömbölő szívem megszakad és letör belőle egy darab. Megsemmisülve álltam és hiába akartam ordítani, toporzékolni meg sem tudtam szólalni. Csendben, hang nélkül tűrtem és néztem végig, ahogy Perrie rámászik Zayn-re. Őszintén fájt, és egy világ dőlt bennem össze. Szemeimet szúrták a könnyek, de nem tudtam sírni. Még nem. Túl sokan voltak körülöttünk és nagy volt a közönség ahhoz, hogy kiboruljak. Inkább lehajtottam a fejemet, mielőtt még kitört volna belőlem a zokogás és próbáltam mély levegőket venni, amik lenyugtatnak.
- Menj már oda! – kapott észhez először Leana. – Ő a te barátod!
- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Ez a te születésnapi bulid és ezt nem ronthatja el senki. Még az Ördög sem. – emeltem fel rá könnyes tekintetemet. Egyszerűen nem tudtam Zayn-re nézni. Mert fájt volna, ha azt látom, amik a rémálmaimban szoktak kísérteni.
- Na, ide figyelj Lily Morgan! – emelte fel mutatóujját Lea.
- Nem. – vágtam közbe, mielőtt még tovább mondta volna. – Ez a te napot! A te estéd! A te születésnapod! Most kivételesen rólad kell szólnia a napnak és nem másról! Mint mondtam nem fogja elrontani senki! Főleg nem ő! – intettem feléjük egy lusta kézmozdulattal.
- Jó. – húzta ki magát egy mosoly kíséretében. – Akkor együtt megyünk oda. Legyen ez az én születésnapi ajándékom. – kacsintott rám, majd belém karolva magabiztos léptekkel indultunk el Zayn, Harry és Perrie felé.

31. Augusztus tizenöt

r.

 

A nagy veszekedés óta pontosan egy hét telt el. És azt hiszem sok minden változott. Nagyon, nagyon, nagyon sok minden. De azt hiszem a legjobban én. Az nap este, jobban mondva hajnalban mindent megbeszéltünk Zayn-nel. Elmondott mindent. Az összes MÁR NEM LÉTEZŐ kétségeit irántam, az összes irántam érzett érzelmeit, és minden olyan dolgot, amiről nem is tudtam, hogy léteznek. Így hát én sem tettem mást, mint hogy megnyíltam neki és elmondtam a számomra zavaró dolgokat. Amiket nem vett észre magától és, amikről ő is tudott, de nem gondolta volna, hogy nekem azok rosszak. Megbocsájtottam neki az az napi estét, mert jobban szeretem annál, mint sem, hogy egy ilyen semmiségnek tűnő dolgon fusson zátonyra a kapcsolatunk. És bár szörnyen megbántott azzal a tettével, hogy helyettem elment beszélni a volt barátnőjével, még is képes voltam ezen a dolgon átlépni. Mert, ha nem tettem volna, akkor nekünk, kettőnknek nem lett volna miről többet beszélnünk. És ez jobban fájt volna, mint látni őket, együtt. Ezért képes voltam a megbocsájtásra, és újra képes voltam benne bízni. Mert bár szörnyen fájt, tudtam, hogy ennél sokkal rosszabb dolgok is történhetnek. Szeretem Zaynt. Túlságosan is. Sokkal jobban, mint azt, ahogy ő hinné és el tudná képzelni. És lehet, hogy még annál is jobban, mint ahogy ő szeret engem.

Kivettem egy joghurtot a hűtőből és egy kiskanál kíséretében leültem a díványra. Ahogy szörfölgettem a csatornák között hirtelen megakadt a szemem a falra aggatott naptáron. És bár nagyon jól tudtam, hogy augusztus van, mégis olyan erővel csapott homlokon a dátum jelentése, hogy félő volt, nem veszek többet levegőt. Nem tudtam mire számítottam. Talán arra, hogy a hirtelen kapott boldogságomnak köszönhetően megáll az idő és nem szalad tovább. Talán arra, hogy a nyár megáll, és soha nem lesz szeptember. Nem tudom. De, most a naptárat látva, láttam, hogy egy újabb leikszelt nap eltelt, nem akartam elhinni, hogy tényleg augusztus tizenötödike van!
- Lehetetlen! – suttogtam a naptárra meredve.
- Mi újság Lily? – huppant le mellém Leana mosolyogva. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Nem tudtam. Akárhogy próbálkoztam nem jött ki hang a torkomon. Egy kis nyávogáson kívül, nem sikerült semmit összehoznom. – Mondj már valamit! – csattant fel. – Mi történt? – mivel a kommunikációt elvesztettem nem tudtam más tenni, csak remegve felemeltem a kezemet és a naptárra mutattam. Pontosan augusztus tizenötödikére. – Oké. – fújta ki bent tartott levegőjét Lea és meglátva a dátumot felém fordult. – Most ezzel mi a baj? – vonta fel a szemöldökét.
- Hogy mi a baj? – sikítottam igen magas hangon. Hirtelen újra tudtam beszélni, és képes voltam kiadni a gyorsan szárnyra kapott dühömet. – Lea augusztus tizenötödike van! – intettem a naptár irányába. – Szerinted mégis mi a probléma? – gúnyolódtam, pedig tudtam, hogy nem tehet semmiről.
- Nem értem. – ráncolta a homlokát. Vettem egy mély lélegzetet és próbáltam lenyugtatni magam, de nem igazán sikerült.
- Lea! Igen okos és értelmes lánynak tartalak. – kezdtem. – Mégis mi a francot nem értesz? – csattantam fel hirtelen. – AUGUSZTUS TIZENÖTÖDIKE VAN!!! – kiáltottam megszeppent barátnőmnek az arcába ezt az igazán nem mellékes információt. – Durván egy hét és vissza kell repülnünk Amerikába. – csóváltam a fejemet, könnyes szemekkel.
- Miért mégis mire számítottál? – kelt ki magából ő is. Nem szoktunk veszekedni, de ha igen, azt mindenki meghallja. Így történt, hogy felébresztettük Lizt, miközben mindketten tudtuk, hogy éjszakás volt, és kicsit sem hiányzott neki, két húsz éves vitatkozása, és így történt az is, hogy még a szomszédok is átcsöngettek megkérdezni minden rendben van-e nálunk, mert kiabálásokat hallottak. És míg Liz megpróbálta nekik elmagyarázni, hogy egy kis kiboruláson kívül nem történt semmi, addig én és Leana ugyanúgy vitatkoztunk tovább, mintha mi sem történt volna.
- Nem tudom! – hadonásztam a kezeimmel. – Talán arra, hogy nem egy héttel a visszautunk előtt döbbenek rá arra, hogy ’Héééé, nekem lassan el kell kezdenem pakolni, mert vájunk csak, mi is lesz? Ja, igen, hogy is felejthettem el! Kezdődik az egyetem! – kaptam a homlokomhoz, kissé túldramatizálva a helyzetet.
- Tényleg, őszintén fogalmam sincs, hogy mégis mitől kattantál be most így, de lehetnél egy kicsit hálásabb is. – bökött felém a mutatóujjával.
- Hálás? Miért is? – röhögtem fel cinikusan.
- Azért, mert a te boldogságod és hülye lelkiállapotod miatt, még én is képes voltam lemaradni Justin Bieber koncertjéről, csak azért, hogy ne maradj itthon egyedül, és ne érezd úgy, hogy nincs melletted senki! – vágta kíméletlenül az arcomba, én pedig nagyon jól tudtam, hogy igaza van. Elvetettem a sulykot. – És tudod mit? – tárta szét a kezeit. – Nem vártam cserébe az égvilágon semmit! Még egy rohadt köszönömöt sem! És tudod miért? Mert ez az igazi barátság! – ordította az arcomba, miközben a szemeibe könnyek gyűltek és tudtam, hogy nagyon megbántottam. – Haragszol rám, mert nem tudtad, hogy már augusztus tizenötödike van? Jó. – biccentett. – Megértettem. És haragszol rám, azért is, mert nem tudtam megérteni elsőre a problémádat? Ez is rendben van. – bólintott újra. – De nekem ebből elegem volt. – állt fel a kanapéról. – Mióta együtt vagy Zayn-nel, egyszer sem érdeklődtél utánam. Egyszer sem kérdezted meg, hogy hogy vagyok, mi újság velem, mi van Harry-vel. Felülemelkedtem ezen a dolgon és nem érdekelt. Időt adtam neked. De a türelmem és a neked szánt idő, itt végérvényesen is elfogyott. – tárta szét a kezeit. – Csinálj, amit akarsz. Felőlem. – dobbantott egyet a lábával, így próbálva meg álcázni a zavartságát és dühét. – Engem már nem érdekel! De csak, hogy tudd, akár jössz vagy sem, én akkor is visszamegyek egy hét múlva Amerikába. És újra elkezdem az egyetemet. Mert én erre a nyárra tettem fel mindent. Te is. – vont vállat. – Neked összejött, nekem nem. Ez van. Ezt dobta a gép. Csak akartam, hogy tudd, akármi is lesz ezután, nekem vissza kell mennem Amerikába tanulni, mert én nem találkozhattam VELE, és nem mondhattam el mennyire szeretem és imádom a zenéjét. Én mindezt nem tehettem meg! – nézett rám dühösen, és bár most nagyon haragudott rám, tudtam, hogy még ezek után sem hibáztat semmiért. Elfogott a lelkiismeret-furdalás. Szörnyű barát voltam. – Te viszont itt ülsz, elnyűtt ruhákba, ahelyett, hogy a barátod mellett lennél és csinálnátok valami közös programot, még mielőtt el kellene, hogy menj! – ordított a képembe. – Mert te megteheted! Mert szeretitek egymást! És mert még itt vagytok egymásnak! És fogalmam sincsen, hogy megint miért adok tanácsot, de álljál fel, húzzál Zayn-hez és tölts vele még annyi időt, amennyit csak tudsz, mert akár tetszik neked a dolog, akár nem, jövő héten augusztus huszonhetedike lesz szombaton, és nekünk el kell utaznunk! – ordított egy utolsót és ezzel sarkon fordulva ott hagyott.

Tudtam, hogy minden egyes szó, amit a fejemhez vágott igaz. Minden. Még is így kimondva még borzasztóbbnak tűntek, mint elrejtve valahol a tudatomba. Pár könnycsepp végig folyt az arcomon, de már a fejemben valami egészen mást tervezgettem. Nagyon megbántottam Leát, pedig semmi rosszat nem tett. Épp ellenkezőleg. Mindig mellettem állt, segített, támogatott, tanácsot adott. És felőlem az a hála, hogy még csak egy nyamvadt köszönömöt sem tudtam neki elmondani. Nem mintha elvárta volna, nem mintha elfogadta volna. Csak jól esett volna neki valami visszaigazolás az én oldalamról.

A telefonomat előhalászva a zsebemből hívtam fel azt az embert, aki mostanában jobban ismerte Leanat, mint én. Csak reméltem, hogy nincs vele. Harmadik csengésre fel is vette.
- Szia Harry, Lily vagyok. – szóltam bele azonnal, ahogy felvette. – Kellene a segítséged Leával kapcsolatban. – haraptam be az alsó ajkamat, ahogy a fejemben már kirajzolódott egy terv körvonala.

30. Piros pont

r.

Lily szemszöge:

Nem tudom mikor aludhattam el. De valamikor az éjszaka kellős közepén felébredtem arra, hogy fojtogat a takaró és kényelmetlenül fekszem. Fejemet lassan felemeltem a párnámról, majd akadozó lélegzettel néztem bele a csokoládébarna szemekbe.
- Mi óta vagy itt? – kérdeztem rekedt hangon. Valószínűleg a sírástól és az alvástól sem volt a megszokott hangom, alig ismertem rá.
- Egy ideje. – vont vállat. Körbe néztem a szobában.
- Lea és Harry? – kaptam vissza rá a tekintetemet.
- Amikor megjöttem Harry a jobb oldaladon aludt, Lea pedig fent volt. Felébresztette a göndört és kimentek. Gondolom Lea szobájába. – vonta meg újra a vállát. Bólintottam és felültem az ágyon. Nyújtózkodtam egy aprót. Ragacsosnak éreztem magam mindenhol. Rá pillantottam az órára. Hajnali fél hármat mutatott.
- Elmegyek, letusolok. – másztam ki a takaró alól.
- Ne. – kapott a kezeim után. Kérdő tekintettel fordultam felé. – Előbb… beszéljünk, jó? – nézett rám óvatosan.
- Ó. – formáltam a számmal. – Most már beszélnél velem? – vontam fel a szemöldökömet. – Azt hittem a volt barátnőddel akarsz beszélgetni. – támadtam le azonnal. Tudtam, hogy nem kellett volna, de annyira ki kívánkozott már belőlem. Egyszerűen nem tudtam magamban tartani tovább. Ha el akar hagyni, akkor az most legyen. Ne játsszon velem!
- Figyelj… - kezdte, de azonnal félbe szakítottam.
- Ne most! – tettem fel a kezemet, mint valami stop táblát. – Szeretnék letusolni. Utána beszélhetünk. – néztem rá jelentőségteljesen. Végül egy aprót bólintott és elengedte a kezében fogva tartott csuklómat. Kellett egy kis távolság tőle, hogy össze tudjam szedni és rendezgetni a gondolatomat. Fel kellett magamban állítani egy listát, hogy mit fogok neki mondani. De, ahhoz hogy ezt meg tudjam tenni, nem lehetett a közelemben, mert olyankor nem tudok gondolkozni. 

- Oké. – sóhajtottam, miközben felhúztam a redőnyt, és bukóra kinyitottam az ablakot. A friss eső illata azonnal belengte a szobát, de gyorsan a hátamra terítettem egy plédet. Nem akartam megfázni és a vizes hajamat elnézve, könnyen kijöhetne ilyenből egy tüdőgyulladás is. – Beszéljünk. – bólintottam Zayn szemébe nézve.
- Oké. – biccentett és kezét összekulcsolta. A lehető legmesszebb ültem le, tőle jó távol, hogy biztos ne zökkentsen ki a koncentrálásomból.
- Hallgatlak. – néztem rá félre döntött fejjel. Úgy véltem eltelt már annyi idő, hogy elkezdje magától, de úgy néz ki, hogy kellett neki egy kis biztatás. Felnézett rám, azokkal a gyönyörű barna szemeivel, amiből most hiányzott minden játékosság és csillogás. Hiányzott belőle az a fény, amivel énekelni szokott és, amivel rám szokott nézni. Összeszorult a szívem, és azt hiszem most fogtam fel a súlyát annak, hogy szerelmes vagyok. Legszívesebben felpattantam volna és átölelem. De nem tehettem. Még nem. Előbb meg kellett hallgatnom a magyarázatát, amit kíváncsian vártam.
- Beszélnem kellett vele. – tárta szét a kezet. Pár másodpercig rezzenéstelenül bámultam rá, még pislogni is elfelejtettem. Majd felnevettem. Hangosan kacagtam.
- Ennyi? – szólaltam meg végül, mikor elcsendesedtem. – Ennél valami jobbal kell előállnod. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Lily. – lágyan ejtette ki a nevemet és közben felállt az ágyról.
- Igen? – néztem teljesen nyugodtan.
- Én meg ő – nem nevezte nevén az ördögöt. Ezt egy piros pontnak könyveltem el nála – időtlen időkig voltunk együtt. Amikor külön váltunk, közös megegyezés alapján döntöttünk úgy, hogy legyen vége. Valami már nem volt meg a kapcsolatunkban, ami nagyon hiányzott. Ami nélkül nem működött. A kapcsolatunk vége már csak egy nagy színjáték volt. Mindketten tudtuk, hogy ezt be kell fejeznünk, ezért véget vetettünk ennek az egész dolognak. – vont vállat. – Azt hittem nem fogom tudni túl tenni magam ezen, mert akármennyire is nem szerettem már, hiányzott a hétköznapjaimból. És, akkor jöttél te. – mosolyodott el, mikor rám nézett. – Az idegesítő pillantásoddal, kíváncsiságoddal, az őrületbe kergettél. Azzal is, hogy sosem tudtam mire gondolsz, mert sosem szólaltál meg. Vagy ha épp beszéltünk, akkor az sosem sült el jól. – nevetett fel egy pillanatra. – Idegesített, hogy nem tudtam hol vagy, mikor épp nem jöttél Harry-vel és Leával a megbeszélt találkozóra. Idegesített, hogy rohadtul semmibe néztél, mikor találkoztunk. Minden idegesített. De a legjobban az, hogy egyre jobban kezdtelek megkedvelni. Mert nem akartam ezt. Még is az ujjad köré csavartál és most már, ha akarnál, sem szabadulhatnál meg tőlem. – ezzel elém lépett, felállított és olyan szenvedélyesen csókolt meg, mint még soha. Ebbe a csókba belesűrítette mind azt, amit az előbb elmondott. Fellélegezve csókoltam vissza.