36. Üzenetek

r.

 

A felhőkön át bámulva a szürkeséget az agyamat elöntötte az egyik fiókba gondosan elzárt baljós gondolatok hada. Mindenkinek igaza volt, aki azt jósolta, hogy nem fogja kihúzni a kapcsolatunk. Mindenkinek igaza volt, aki azt mondta, hogy nekünk csak egy nyár jutott. És a legszomorúbb az egészben az, hogy fogalmam sincs, hogy jutottunk idáig. Nem sírtam. Már nem. Nyugodtan, egyenletesen zakatoló szívvel néztem végig a repülőbe aggatott kis TV-n keresztül azt a pillanatot, amikor egy dugó közepén Zayn kiszáll a kocsijából és megrohamozzák a rajongók. Nem érdekelt, hogy a bemondó közölte, hogy a dugó több órája tart, sőt még az sem, hogy még most is tart, Zayn Malik pedig ott ragadt és kényszerítették, hogy énekeljen. Nem érdekelt. Már nem. Csak elfordítottam a fejemet a kis készülékről, behunytam a szememet és hátra döntöttem a fejemet. Nem engedtem, hogy sírjak. Nem akartam kitenni magam annak a megaláztatásnak, hogy mindenki lássa, ahogy összetörök. Helyette összeszorítottam a fogaimat és próbáltam egyenletesen, nyugodtan lélegezni. A bal karomon éreztem egy erősebb szorítást, ahogy Lea megfogta a kezemet, de nem nyitottam ki a szememet és nem néztem rá. Képtelen lettem volna erre. Ha ránézek, akkor megláttam volna a szemében a sajnálatot, a szánakozást és a bocsánatkérést. Én pedig egyikre sem voltam kíváncsi.

Ködösen érzékeltem a körülöttem zajló dolgokat. Mintha bezártak volna egy kis buborékba és mindenki más kívülre szorult volna. Érzékeltem, ahogy leszállunk és kiszállunk a repülőgépből. Éreztem, ahogy a friss New York-i szellő a hajamba kap és végig táncol a testemen. Láttam, ahogy az emberek elmennek mellettem, éreztem, ahogy nekem jönnek, láttam, hogy mozog a szájuk, de a hangokat nem hallottam. Mintha valaki hangtompítót szerelt volna belém. Ezek után pedig már meg sem próbáltam felvenni a ritmust a külvilággal. Hagytam, hogy sodródjak az árral és teljesen Leanara utaltam magam.

Nem tudom hogyan, de a következő dolog, amire emlékszem, hogy belépünk az új házunkba és Lea bekísér a nappaliba. A bútorok még letakarva, úgy voltak, mint amikor idehozták őket. Nem mozdította el őket senki. Nem porolta le őket senki. Elhagyatottak voltak, ugyanúgy, mint a ház. Nem éreztem az otthonomnak.  

- Minden rendben lesz, ne aggódj! – ült le mellém Lea, a még nejlonozott kanapéra. Felé fordítottam az arcomat, de képtelen voltam neki válaszolni. Úgy éreztem, hogy a gombóc a torkomban London óta egyre csak nő és nő és megakadályozza a beszédemet. Sírni nem tudtam. Még nem. Tudom, hogy csak akkor fogok tudni, amikor beérek az új szobámba, magamra zárom az ajtót és, akkor majd jön, aminek jönnie kell. – Lily, nem lesz semmi probléma! – szorított egyet biztatásképpen a kezemen és küldött felém egy mosolyt. Nem tudtam viszonozni a mosolyt, meg sem próbáltam, mert tudom, hogy csak egy vicsorítás jött volna a számra. Helyette bólintottam, elnéztem róla és az üres falra meredtem. – Nem vagy fáradt? Mert én nem igazán érzem magam annak. – Lea elkezdett csacsogni, de annyira átlátszó volt, ahogy megpróbálta elterelni a figyelmemet. Mégis hálás voltam neki érte. – Ha gondolod, mehetsz előre fürdeni, de igazából mindegy, mert most néztem meg, két fürdő van. – villantott rám egy harminckettes mosolyt. – Melyik szobát szeretnéd? Megengedem, hogy válassz. Az egyik egy parkra néz, a másik a mellettünk lévő tömbre. – nevetett fel. – Tudod mit? – rakta a térdemre a kezét. – Legyen a tied a parkos. – mosolygott, de mivel nem reagáltam, megfogta a bőröndömet, és behúzta abba a szobába. Csak bámultam utána és a gondolatok újra megtámadtak. ~  Vajon… mi lett volna, ha Zayn ki ér a reptérre? Mi lett volna, ha el tudunk búcsúzni egymástól? Biztos sírtam volna. Ő pedig a maga szokásos módján reagálta le volna az egészet. Átölelt volna, a fülembe súgta, hogy ne legyek szomorú és adott volna egy csókot. Az a lélegzetelállító mosoly pedig ott ült volna a száján. De ezt már soha nem tudom meg, igaz? Mert nem jött ki a reptérre. Nem ért ki. A csuklómon a tetoválás egyre mázsás súllyal nyomta a kezemet, mintha le akarna szakadni. A telefonom pedig a zsebemben ordított, hogy kapcsoljam be, szinte hallottam a könyörgését. Láttam, ahogy Lea a kis házban fel alá járkál és rendezgeti a dolgokat, én pedig erőt vettem magamon és felálltam. Bementem a szobámba, magamra csuktam az ajtót és neki dőlve egy hatalmasat sóhajtottam. A tüdőm jólesően telt meg levegővel, szinte már el is felejtettem milyen az amerikai levegő. 

Fürdés után, vizes hajam elterült a pihe puha párnán és a plafonra meredtem. Üres volt. Nem borították semmiféle csillagképek, úgy, mint a régi szobámban, Washingtonban. Kopár volt, ugyanúgy, mint a falak. Erőt véve magamon, elővettem a telefonomat és legalább fél óra gondolkozás után bekapcsoltam. A készülék lassan életre kelt és kellett neki egy kis idő, mire felvette a ritmust az SMS-kel és nem fogadott hívásokkal. Nem akartam még meghallgatni a hangrögzítőn hagyott üzeneteket, de tudtam, hogy egyszer úgy is túl kell rajta esnem, akkor miért ne most?! Vállat vonva, megnyitottam az első SMS-t. „Hol vagy?” Zayn küldte. Beléptem a másikba. „Beszálltál már a gépbe?” Átléptem a következőbe. „BE NE SZÁLLJ LILY!!!! VÁRJ MEG!! MINDJÁRT OTT VAGYOK!” Elmosolyodtam és nehéz szívvel nyitottam meg a következőt. „LILY! KÉRLEK! VÁRJ MEG!” Ez volt az utolsó. Nem volt több üzenet. Tizenhét nem fogadott hívásom volt. Mind Zayn. Kitöröltem őket és a fülemhez emelve a telefont lehallgattam a hangpostát. „Zayn vagyok. Lily, nem válaszolsz az SMS-re.” A hangja valamiféle lavinát indított el bennem és megmozdította minden egyes porcikámat. Szexi, mély hangja betöltötte a szobámat és a szívemet is. Olyan, mintha nem is ebben az évben találkoztunk volna. Szememet elöntötték a könnyek, de még nem sírtam, csak már nem láttam rendesen. A külvilág könnyfátyolba borult előttem. „Lily. Valószínűleg már a reptéren vagy és nem hallod, hogy hívlak, azért nem veszed fel. De várj még rám. Nem sokára ott vagyok, de dugóba keveredtem. Nem tudom, mikor fogok odaérni, de várj meg. Nem mehetsz el, anélkül, hogy ne találkoznánk” A könnyeim csendesen folytak végig az arcomon, már nem tudtam megállítani őket. Csendesen sírtam a sötét szobámban, egyedül. „Lily, ne haragudj rám, oké? Igyekszem, ahogy tudok, de elég nehéz megmagyarázni így, hogy nem veszed fel. Már a telefont is kikapcsoltad. Esküszöm, hogy nem szándékosan csinálom. Itt ülök egy rohadt dugó kellős közepén és próbálok odaérni hozzád időben. Várj meg!” Hangja kétségbeesetten csengett. Az én elfojtott zokogásom pedig a felszínre tört. Olyan nagyon keservesen sírtam, mint még soha. A szívem vérzett, és még soha nem éreztem magam ennyire megbántva. Úgy éreztem magam, mint, akit megbántottak, összetörtek és cserbenhagytak. A gombóc a torkomban még mindig nőtt, nem hagyott nekem teret, az orrom bedugult a sírástól, a könnyeim pedig elárasztották az arcomat és nem láttam semmit. Nehézségek árán nyitottam meg a következő hangüzenetet. Meglepődve tapasztoltam, hogy nem Zayn-től volt. „Lily, Harry vagyok. Kérlek, ne haragudj Zayn-re. A dugóról nem ő tehet. Esküszöm neked, ő megpróbált időben kiérni, de mindenfelől kocsik vették körbe, és amikor kiszállt a rajongók körbezárták. Ha bekapcsolod a telefont és meghallgatod ezt az üzenetet, hívd fel. Vagy, ha ő hív, vedd fel neki. Kérlek, Lily. Ne ilyenen rontsátok el. Ha már annyi mindenen keresztülmentetek. És Lily… Zayn nem tud erről a beszélgetésről, és hálás lennék, ha ez köztünk maradna. Ja, és kislány. Vigyázz magadra!” Hisztérikusan felnevettem. A jó öreg Harry. Megnyitottam az utolsó üzenetet. „Mire kiértem a reptérre, te már nem voltál ott. Csak Harry-t, Liz-t és Dave-t találtam a már félig üres reptéren. Nem vártál meg. Sajnálom, hogy így alakult. Mert ennek a mai napnak nem így kellett volna történnie. – hallottam, amint kínosan felnevet és már csak odaképzeltem a tarkó vakarást. – Nem tudom, mikor látjuk egymást legközelebb. De Lily, ahogy ezt megkaptad, nem számít hány óra van nálad vagy nálam, hívj fel!”Hallottam még a mély és egyenletes szuszogását pár másodpercig, aztán megszakadt a vonal. A könnyeim újra eláztatták az arcomat és nem hagytak egy szabad másodpercet sem. 

Tisztában vagyok az érzéseimmel. És Zayn-ével is. Pont ez a probléma. Soha nem éreztem még ilyet senki iránt. A régi barátaim, amiket ők iránt éreztem, azokat az érzéseket, akkoriban szerelemnek hittem. De most kell, rájöjjek, hogy addig, amíg nem találkoztam Zayn-nel és nem szerettem bele, nem tudtam mi is az a szerelem. Nem tudtam, hogy lehet valaki iránt ilyen mély és erős érzelmeket táplálni. A sok közhely, miszerint reggel ő az első gondolatod, este ő az utolsó, minden szabad másodpercedben és nem szabadban is rá gondolsz. Ő tölti ki a hiányzó űrt a mellkasodban. Ha nincs, veled hiányzik, ha melletted van, sosem lehet elég közel, ahhoz, hogy elég legyen. Mert belőle sosem elég. A rengeteg csók és testi érintkezés pedig sosem lesz elég. A nap huszonnégy órájából, ha harmincat is együtt töltötök az sem elég. És minden nélküle eltöltött másodperc, egy másodperc, amit boldogtalanul és magányosan töltesz el. Ez a sok közhely, mind igaz. Mind egytől egyig. Én sosem hittem, hogy az ilyen lehetséges. Mindig megvetettem, azokat az embereket, akik így éreztek a másik iránt, és mindig naivnak és hiszékenyeknek tartottam őket. De most, hogy én is ugyanezeket tapasztalom, csak saját magamon kell, nevetnem. Már, ha tudnék. Mert jelenleg nem érzek mást, csak fájdalmat. Nem hittem, hogy valaha is fogok így érezni valaki iránt. Hálás lehetek, azért, amiért megtaláltam Zayn-t, de legbelül tudom, hogy ennek az egész dolognak csúnya vége lesz. Mert úgy érzem, kettőnk közül én vagyok az, aki jobban szereti a másikat és mindent megtenne érte. Ami, azért elég nevetséges, ha figyelembe vesszük, hogyan jöttünk össze. Csukott szemhéjam megremegett, ahogy elém úszott a kép, amikor hivatalosan is a barátnője lettem.

35. Vasmacska

r.

 

- Ha lenne…
- De nincs. – szakított félbe ma már sokadjára Lea. Tudja mit akartam mondani. Azt, hogy ha lenne még egy napunk. Vagy csak még egy óránk. De jól mondta. Nem volt. Nem volt már több. Mert már csak pár óránk maradt ebből a nyárból és ebből a világból. Még durván másfél óránk volt, vagy kevesebb, hogy bepakoljunk mindent, összeszedjünk minden cuccunkat és emlékünket, aztán pedig felszálljunk az Amerikába tartó repülőgépre. 

Az utazást mindig valami furcsa érzés lengi körül, ami jobb és izgatottabb hatást kelt az emberben. Az oda út mindig adrenalintól túlcsordult várakozás. Az ember valahogy érzi, tudja, hogy jó fog történni vele és minél izgatottabb annál lassabban telik az idő. Az idő, hogy végre a célhoz érjen. A visszaút pedig… nos, a visszaút mindig rövidebb, csendesebb és lehangoltabb. Annak is megvan a maga szépsége, de az már nem olyan, mint amikor a végállomás felé tart az ember.

Nehéz szívvel húztam be a bőröndöm cipzárját és simítottam végig a tetején.
- Kész vagyok. – szólaltam meg hosszú idő után. Leana az ágyamon ült és mosolyogva nézett fel rám. Elsimultak vele a dolgok és ő is jobb belátásra tért. Harry-vel megbeszélték a nézeteltéréseiket és azt hiszem egy békítő szex után fátylat borítottak a múltra. De még mindig nem tudom megérteni, hogy képes valaki a legjobb barátjával lefeküdni és közben úgy tenni mintha nem lenne köztük semmi.
- Oké. – szakított ki a gondolataim közül Lea, aki már mellettem állt és a vállamra rakta a kezét. – Lenne még itt valami.
- Micsoda? – ráncoltam a homlokomat. – Hiszen mindent elraktam.
- Ez egy más valami. – mosolyodott el titokzatosan. Összehúzott szemöldökkel néztem rá, ő pedig csak felnevetett és kihúzott a szobámból.
- Hová viszel? – kérdeztem értetlenül.
- Csak most az egyszer bízz bennem és ne kérdezz semmi. – nézett rám komolyan. Nem is tudom, volt valami a szemében, ami nem hagyta, hogy kételkedjek a szavaiban, ezért csak bólintottam és engedtem, hogy ő irányítson.

- Rohadtul jól néz ki. – nézett végig a kezemen Lea és Harry is.
- Nekem is tetszik. – bólintottam most már nyugodtan.
- Helyes is kislány. Épp eleget fizettünk a srácnak, még szép, hogy tetsszen neked is. – kacsintott Harry, majd a kocsiba bepattanva már tovább is mentünk a reptér felé. A kezemet óvatosan a másik kezembe fogtam és majd meghaltam fájdalmamban. Nem, nem a tű szúrása a csuklómon okozott ekkora fájdalmat, hanem az, hogy Zayn sehol nem volt. Még tegnap megígérte, hogy korán reggel átjön, és együtt töltjük azt a pár órát, míg nem kell indulnom, de nem jött. Sem reggel, sem most. A gombóc a torkomban egyre csak nőtt, de nem akartam elbőgni magam. Nem Harry előtt. Nem akartam, hogy lássa, mennyire magamba zuhanok, ha nincs mellettem Zayn, de nem tudtam mit tenni. Egy kósza könnycsepp kimerészkedett a szemem sarkában, de azonnal el is tűntettem. Nem hagyhattam, hogy most essek össze, amikor végre minden jó volt. – Megjöttünk. – szólalt meg a göndör egy idő múlva. Komótosan kiszálltam a kocsiból, és hagytam, hogy hadd szedje ki a bőröndöket Harry a csomagtartóból. Besétáltunk a hatalmas reptérre és elintéztük a papírmunkát. Már nem volt más dolgunk, mint leülni és várni, hogy beszállhassunk. Épp az egyik prospektust bújtam, amikor feltűnt Liz, majd mögötte Dave. Mosolyogva néztem, ahogy átszenvedik magukat az ember tömegen és hozzánk érnek. Azonnal felálltam.
- Hát ti, hogy kerültök ide? – néztem rájuk felváltva. – Nem úgy volt, hogy mindkettőtök dolgozik?
- Ugye nem gondolta, hogy elmehetnétek anélkül, hogy elbúcsúztunk volna? – húzta fel a fél szemöldökét Liz. A szemei már könnyesek voltak. Nem tudtam mást tenni, csak a nyakába borultam és hosszasan megöleltem.
- Köszönök. Mindent. – súgtam a fülébe, ahogy még utoljára teljesen magamhoz öleltem. Arcán csorgó könnyekkel tolt el magától.
- Látod? Még húsz évesen is képes vagy belőlem előcsalni ezeket a fránya könnyeket. – nevetett fel keserűen, ahogy az arcát törölgette.
- Oh, Ly – nézett rám hatalmas szemeivel Dave és az általa adott becenevemen szólított. Évek óta nem hívtak már így. – Kivel fogok így kartonbábút lopni, ha elmész? – húzott magához mosolyogva. Hangosan felnevettem.
- Hát nem tudom, Dave. Keresned kell magadnak két másik őrültet. Viszont Liz lakásában van a két bábú. Nem tudtuk őket elhozni, így ott maradtak. – vontam vállat. – Ha van, kedved vidd el őket és vigyázz rájuk. Azok majd ránk fognak emlékeztetni. – öleltem magamhoz szorosan. Belefúrtam a fejem a vállába és mélyet szippantottam borsmenta és szegfűszeg illatából. Mindig a karácsonyra emlékeztetet.
- Majd meglátom. – bólintott és arrébb lépett. Megtörölte az orrát, de nem akarta túlzásba vinni a búcsúzkodást. Sosem volt erőssége az érzékenység. És most, mikor elérzékenyült nem akarta kimutatni, én pedig nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni.
- Kapcsold ki a mobilodat. – lépett elém Lea. Bólintva megtettem, amit kért, hisz az első számú szabály: Kapcsold ki a mobilt a gépen!
- Megkérjük az utasakat, hogy kezdjék meg a beszállást az Amerikába tartó repülőgépbe! – hallottuk meg a hangosbemondó hangját a hangszórókból. Összeszorult szívvel fordultam Lizék felé. Nem akartam még menni.
- Legközelebb ti jöttök hozzánk! – néztem rájuk felváltva és még egyszer utoljára megöleltem őket.
- Lily mennünk kell! – szólt sürgetően Lea.
- Tudom-tudom. – dörzsöltem meg az arcomat, hogy visszanyerjem magam az életbe. – Utálok búcsúzkodni. – töröltem meg a szemeimet és a bőröndjeimet a kezembe fogtam. – Vigyázz magadra Harry. – néztem a göndörre, aki elhúzta a száját és úgy mosolygott rám. Sajnálat volt a szemében, de nem akartam ezzel foglalkozni, és nem akartam rákérdezni, hogy hol van Zayn. – Remélem, nem sokára találkozunk. – adtam egy puszit az arcára.
- Te is vigyázz magadra kislány! – biccentett, majd Lea felé fordult és elbúcsúzott tőle. Odaléptem az ellenőrző kapukhoz, gond nélkül átjutottam. Belépve a folyosóra még egyszer visszafordultam. Nem láttam Zaynt. Csalódottan és a könnyeimmel küszködve elfordultam és felsétáltam a repülőre. Elfoglaltam a helyemet, bemásztam egészen az ablakig és kibámultam. A kifutó még tele volt emberekkel és különböző járművekkel. Az ég pedig gyönyörűen tiszta volt. Kezemet akaratlanul is rásimítottam a nemrég készült tetoválásomra és engedtem, hogy a könnyeim eláztassák az arcomat. ~ Nem jött el. – skandáltam egyfolytában magamban. ~ Nem jött el.

34. Szeretlek

r.

 

 - Szerinted – könyököltem fel Zayn mellkasán, ahogy megpróbáltam a szemébe nézni. – Van igazság abban, amit Lea mondott? – kezemmel megtámasztottam a fejemet és próbáltam elnyomni magamban a rossz érzéseimet. Figyeltem Zayn arcát, de a jól megszokott maszkján kívül, most sem láttam át rajta, csak annyira, amennyit ő megengedett. Egy apró ránc futott végig a homlokán, ami azt jelezte, hogy egy kis aggódás jelent meg rajta. Szemét eltakarta a napszemüvege.
- Nem. – felelte egy örökkévalóságnak tűnő másodperc után. Kiengedtem magamban tartott levegőmet és fellélegeztem. Ezt a választ akartam hallani. Ez kellett ahhoz, hogy megnyugtassa pattanásig feszült idegeimet.
- Mi lesz a nyár után? Mi lesz két nap múlva? – azokat a kérdéseket tettem fel neki, amikre nem akartam választ kapni és mégis majd meghaltam, hogy tudjam a válaszokat. A kétségek megőrjítenek. Tudni akartam, hogy ő mit gondol, hogy ő, hogy vélekedik erről a dologról. Szerettem volna hallani az ő álláspontját. Mert akármennyire is fájt beismerni, valahogy azok a kétségek, amiket Lea elmondott, mindig is bennem bujkáltak.
- Nem szeretek előre gondolkodni. – felemelte a fejét, és egy gyengéd csókot nyomott a homlokomra. Fájt a válasza. Valami bennem megmozdult és fájt.
- Ez azt jelenti, hogy velem sem szeretsz előre gondolni? – nyögtem a kérdést, de valahogy nem igazán voltam kíváncsi a válaszára. Lehet jobban fájt volna, mint az előző. Zayn-nel beszélgetni sosem volt az erősségem. Persze imádtam, mert ehhez nem volt fogható, de mégis. Mindig hagytam neki, hogy hülyét csináljon belőlem, mert akárhogy is puhatolóztam, néha átengedett a magánbuborékján néha nem. Néha úgy éreztem, hogy én csak úszok az óceánban, ő pedig egy hajóról figyeli az eseményeket. De azokon a napokon, amikor megengedte, hogy belelássak a fejébe és megosztotta velem az érzéseit, gondolatait minden csodás volt. És most az egész kapcsolatunk egy vékony cérnaszálon függött, ő pedig megint kizárt engem.
- Nem ezt mondtam. – nevetett ki édesen. Összeráncoltam a homlokomat.
- Mondd, el mit gondolsz. – kérleltem feljebb csúszva a mellkasán. Felsóhajtott. És nem válaszolt. – Kérlek Zayn. – néztem fel rá a pilláim alól. – Ne zárj ki. - suttogtam, és éreztem, ahogy egy gombóc a torkomban egyre csak nő és nő, és én nem tudok semmit sem tenni. Mert az életem körülöttem esik szét, nekem pedig választanom kell.
- Én úgy gondolom, hogy minden megoldható. – sóhajtotta végül és egy újabb csókot kaptam tőle a homlokomra.
- Nem vagyok benne biztos. – lepillantottam a kezeimre, nem mertem a szemébe nézni. Hangom alig volt hangosabb a suttogásnál és lehet jobban örültem volna, ha meg se hallotta volna, amit mondtam.
- Miben nem vagy biztos Lily? – még mindig nem néztem rá, de éreztem, ahogy a homloka ráncokba szalad, és értetlen arcot vág. Majdnem elmosolyodtam. Majdnem.
- Én… nem tudom mi lesz. – vontam vállat a pólóját piszkálva. – Én, azt hiszem, bizonytalan vagyok.
- Bennem? – hangja fojtott volt. Annyira már ismertem, hogy tudjam ez annak a jele, hogy ideges.
- Nem. – ráztam meg azonnal tiltakozóan a fejem. – Csak… holnap lesz együtt az utolsó napunk. Aztán szombat hajnalban fel kell szállnom a New York-ba tartó gépre és elmegyek. Nem tudom mi lesz utána. – suttogtam és végre felnéztem a szemébe, bár felesleges volt, mert a szemeit eltakarta a napszemüvege. Legszívesebben lekaptam volna a fejéről és jó messzire hajítottam volna, hogy soha ne találja meg és soha ne vegye fel többet. Mert mindig látni akartam a szemét.
- Mi lenne? – mosolyodott el gyengéden. Hüvelykujjával végig simított arcom élén. – Visszarepülsz. – olyan természetesen mondta, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.
- Jó, de mikor fogunk legközelebb találkozni? – nógattam tovább. Most, hogy néha normális választ is kaptam, nem hagyhattam abba a kérdezősködést.
- Azt még nem tudom Lily. – sóhajtott fel. – Tudod, hogy zsúfolt egy beosztásunk van a srácokkal.
- Tudom. – bólintottam csalódottan. A gombóc folyamatosan nőtt a torkomban.
- De hé. – emelte fel az államat, hogy a szemembe tudjon nézni. – Ne aggódj. – kérlelt a világ leggyönyörűbb mosolya kíséretében. – Nincs lehetetlen. Eddig is meg tudtuk oldani, ezután is sikerülni fog. – adott egy puszit az arcomra.
- Ez igaz. – bólintottam. – Csak, hogy eddig nem választott el minket egy egész óceán. Mert, hogy ugyanazon a kontinensen voltunk. De két nap múlva én Amerikában leszek, te meg itt. – feleltem cinikusan. Felnevetett. – Szerintem ez nem vicces. – néztem rá csúnyán, ő pedig azonnal abbahagyta a nevetést és csak mosolygott. De az a mosoly elképesztő volt. Egész nap tudnám nézni. – Én csak aggódom. – borultam ki a mellkasára dőlve. – Félek a két nap múltától. Félek attól, hogy amikor nem leszek itt, kivel fogsz találkozni. Ki lesz az a szerencsés lány, aki majd a karjaidba vetheti magát, mert én nem leszek itt, hogy megállítsam. – szememet becsuktam és erősen összeszorítottam. Megpróbáltam kizárni a fejemből azt a képet, ahogy Zayn egy idegen lányt ölelget és csókol.
- Egy szóval még sem bízol bennem.
- Nem. – ráztam meg a fejem. – Benned bízom. Bennük viszont nem. Mert tudom, hogy kaphatnál ezerszer jobbat is, mint én. És félek, ha erre ráébredsz, annak nagyon csúnya vége lesz. – suttogtam még mindig csukott szemekkel.
- Oh, Lily. – éreztem a hangján, ahogy mosolyog. – Ez soha nem fog megtörténni. – mormolta, ahogy a hajam alatt a tarkómat simogatta és gyengéden mormolt a fülembe.
- Remélem is. – feleltem a pólójába, ami tompította a hangomat. – Mert azt nem élném túl. – halkan nevetett, viccesnek talált és nekem is muszáj volt elmosolyognom magam.
- Szeretlek. – a szavak, amik elhagyták a száját, alapjaiban rengette meg az egész világomat. Még sem sosem hallottam tőle ezt az egy szót, ami olyan nagyon sokat jelentett nekem. A kapcsolatunk nem volt rendes ilyen szempontból. Egyikünk sem mondta, mert mindketten úgy gondoltuk, hogy a másiknak ezt tudnia kell, számomra pedig ez a szó, nem fejezte ki azt, amit Zayn iránt éreztem. Távolról sem. És most, hogy hallottam tőle, majd kiugrott a szívem a helyéről. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem és abbamaradt a szívdobogásom is. De, amikor felfogtam a súlyát, mosolyogva temettem az arcomat a pólójába és nem tudtam abbahagyni a vigyorgást.
- Én is szeretlek Zayn. – feleltem teljesen elvörösödve a pólójába mormogva, és boldog voltam. Olyan boldog, amit sosem hittem volna, hogy lehetséges. És mégis… ez az Adonisz képes volt arra, hogy elérjem boldogabb legyek, mint egy görög istennő.