3. A hír

r.

 

- Ébresztő lányok! – kiáltotta egy a tudatomba már rég elfeledett hang, valahonnan messziről, nem az álomvilágból. Fáradtan felnyögtem és a másik oldalamra fordultam, magamon feljebb húzva a takarómat. De hirtelen kivágódott a szobám ajtaja és két ember állt meg pár méterrel előttem. Lassan nyitottam ki a szemeimet, bántotta a hirtelen támadt fény.
- Mennyi az idő? – kérdeztem még fél álomban.
- Pont annyi, hogy üdvözöld rég látott unokatesódat. – szólalt meg vigyorogva az elfeledett hang, amit most már felismertem.
- David! – kiáltottam fel izgatottan és már az ágyban sem voltam. Dave karjaiba vetettem magam és jó erősen szorítottam magamhoz. – Te, hogy kerülsz ide? – toltam el magamtól pár centire, hogy tüzetesebben is végig tudjak rajta nézni. Szálkás test, kuszán álló haj, dögös mosoly.  – Jól nézel ki. – néztem rajta végig még egyszer. Felnevetett.
- Még szép. – kacsintott rám mosolyogva. – Te is szépen megnőttél. – nézett végig rajtam tetőtől-talpig. Nevetve meghajoltam előtte. – Egyébként anya felhívott tegnap, és szólt, hogy jöttök. Gondoltam, akkor anya látogatását, amit mindig hétfőnként szoktam megejteni, megspékelhetném még azzal is, hogy megmutatkozom már, a rég látott unokahúgomnak. – hangosan felkacagtam.
- Jól tetted. – biccentettem, majd Leára néztem, aki már teljesen fel volt öltözve.
- Te mikor keltél? – kérdeztem, miközben kinyitottam az ablakokat. Esett.
- Kábé egy órája. – nézett a csuklóján lévő órára. Bólintottam.
- Lányok. – csapta össze a tenyereit vigyorogva David. – Készüljetek, mert városnézésre viszlek titeket!
- Oké, csak előbb összeszedem magam. – nyomtam az arcára egy puszit, és nevetve kitoltam őket a szobából.
- Ugyan már! – legyintett Leana. – Most mit szégyenlősködsz? Velem élsz egy házban. – nyújtotta rám a nyelvét.
- Épp, ezért. – csaptam rá mosolyogva az ajtót. 

Hosszan elnyújtóztam, majd a bőröndjeimhez léptem és felnyitottam őket. Az idő odakint nem tűnik melegnek, de ahogy elnéztem Leanat, ő elég lazán öltözött fel. Rövidnadrág volt rajta, egy egyszerű fehér atléta, egy hosszított kék kardigán és tornacipő. Akkor én is lazára veszem. – döntöttem el. – Kihalásztam a bőröndömből egy farmer rövidnacit és a kedvenc pólómat, amin az a felirat áll, hogy: #1 fan! Mosolyogva magamra húztam a ruhákat, a hajamat felfogtam egy laza kontyba, a sminkkel viszont nem sokat bajlódtam. Egy kis szempillaspirál, átlátszó szájfény és kész. Belebújtam egy tornacipőbe és már teljes menet felszerelésben álltam meg Leánáék előtt.
- Szerintem menj vissza és még egyszer. – mutatott a szobám felé Lea.
- Miért mit rontottam el? – néztem végig magamon kétségbeesetten.
- Inkább mit nem hoztál? – mosolygott rám.
- Mit? – Liz és Dave csak nevettek rajtunk. Lea az asztalra mutatott, amin a táskája hevert. Kíváncsian odasétáltam és belenéztem a táskába. Fényképező, telefon, zsebkendő, rágó, iratok, toll, papír és esernyő. Lehunyt szemekkel homlokon csaptam magam és visszaszaladva én is bepakoltam a táskámba minden olyan dolgot, amire csak szükségem lehet.

- Oké Lily, most nyugodj le! – nézett rám kétségbeesetten David. De képtelen voltam rá. Egyszerűen nem bírtam magammal. A lélegzésem olyan szapora volt, hogy félő volt mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. A kezem és lábam egyaránt remegett, és egyáltalán nem tudtam tenni elenne semmit. Lea leguggolt elém.
- Figyelj Lily! – nézett mélyen a szemembe, miközben két keze közé fogta az arcomat. – Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! – csitított csendesen. – Mély levegő. Beszív-kifúj. – tanácsolta. – Ez csak egy újság. – intett a földön heverő vizes lapok felé. Lassan odapillantottam, de kár volt. Újra előtört belőlem a sírás. – Csak egy cikk! Ugyanolyan, mint az ezelőttiek. Minden rendben lesz! – próbált újra és újra erőt lehelni belém. De egyszerűen nem ment. Képtelen voltam összeszedni magam. Nehézkesen felálltam a padról, és a kezem közé fogtam az újságot. A cikkhez lapoztam, miközben visszaültem a padra, és óvatos pillantással néztem először Dave-re, majd Lea-ra, végül újból elolvastam a sztorit. Csak most lassabban és jobban figyelve minden szóra.

„A híres sztár, Zayn Malik, a One Direction énekese, meglepő döntést hozott. Ugyan nem nyilatkozott semmilyen újságnak, TV csatornának, de biztos forrástól most fény derült az igazságra.

A 21 éves Zayn Malik, tegnap reggel bontotta fel az eljegyzését eddigi párjával Perrie Edwards-al. Az ok indokolatlan, de vajon mi áll a háttérben? A felhőtlen boldogságot talán egy harmadik személy árnyékolta be? Ki tudja, lehet tényleg igazak voltak a pletykák, miszerint az előző One Direction videóklippben, Zayn valóban összeszűrte a levet a szerelmesét alakító lánnyal Alice Stewart-tal. Valószínűleg Perrie megelégelte Zayn kicsapongó életét, a rengeteg rajongót, és a Zayn-nel járó rengeteg stresszt. Rengeteg találgatás van ezzel az üggyel kapcsolatban, de egy biztos: AZ ESKÜVŐ ELMARAD!

A One Direction tagjai nem akartak nyilatkozni. Zayn és Perrie nem mutatkoznak sem együtt, sem külön. A rajongók őrjöngenek. Vajon ez a hiba derékba törheti az ifjú titán karrierjét, vagy a rajongói kitartanak mellette?”

2. Megérkeztünk!

Nem fogjátok elhinni! Elkezdtem írni a második részt, és kapcsolgattam a csatornák között megálltam a zene tv-nél. Nem hiszitek el, hogy mit találtam: ONE DIRECTION LIVE ment. Hát kell ennél több? Szerintem ez elég ihletet ad mindenhez. : ) Jó olvasást!

r.

A levegő nyirkos, a hőmérséklet igen magas Angliához képest, és már rám olvadt a rövid nadrágom.
- Keressük meg a cuccainkat, aztán meg a nagynénémet. – intettem a fejemmel a szalag felé, miközben megfogtam Lea kezét és húzni kezdtem a csomagjaink felé.
- Oké. – bólintott és megragadva két bőröndöt felemelte őket. – Ezek nem a mieink. – rázta meg a fejét értetlenül és visszaejtette őket a szalagra. Hangosan felnevetve leszedtem a cuccainkat, és kutató tekintettel fordultam körbe a reptéren.
- Ezt nem hiszem el. – hunytam le a szemeimet, és temettem az arcomat a szabad kezembe.
- Mi van? – érdeklődött az utazótáskájával szenvedve Leana. Nem válaszoltam, csak hagytam, hogy észrevegye magától a nagynénémet, aki egy hatalmas kartont tartott a kezében. A kartonon a mi fényképünk volt, és piros óriási betűkkel volt ráírva a nevünk. – Ohh. – hallottam meg a reakcióját, aztán pedig a nevetését. – Na, menjünk oda, mielőtt híresek leszünk. – felnevettem.
- Elizabeth-néni nem tudtál volna feltűnőbb lenni? – kérdeztem mosolyogva, miközben lenyomtam a táblát a kezében.
- Túlzás? – húzta összébb magát.
- Egy picit. – mutattam az ujjammal.
- Ölelés? – tárta szét a karját. Nevetve átöleltem, és egy hatalmas puszival üdvözöltem újra rég látott nagynénémet.
- Olyan jó, végre látni. – mosolyogtam rá.
- Téged is Lily. – vette ki a kezemből az egyik bőröndömet.
- Héé. – kiáltott fel Leana. – Én is itt vagyok ám. – tárta szét a karját. – És én is nagyon örülök neked Liz-néni. – jött közelebb hozzánk.
- Szia, Lea. – ölelte át őt is nagynéném. – De rég láttalak. – hajolt el, és az ő kezéből is ki akart venni egy táskát, de Lea meglátva, hogy már így is cipeli az enyémet, hősiesen tartotta magát, és még egy darabig vitte a cuccait. Egészen a kocsiig, aztán ott megmakacsolta magát ledobta az útra, bevágódott hátra és bentről végig nézte, amíg mi beszenvedjük a táskákat a csomagtartóba. Kifulladva és verejtéktől csapzottan másztam be az első ülésre, Elizabeth-tel együtt.
- Oké, lányok most tisztázzunk valamit. – szólalt meg, miközben bekötötte magát, és a tekintetét ránk szegezte. – A nénit hagyjuk el. Lehet, hogy nem vagyok már tinédzser, de ti sem lesztek már fiatalabbak és két húsz éves lány, aki Washingtonban egy házban él, ne nevezzen már néninek. – nézett ránk felváltva hitetlenkedve.
- Oké. – nevetve bólogattunk.

Az út mondhatnám, hogy csendben telt Liz házáig, de akkor hazudnék. A rádiót bekapcsoltuk, a One Direction - Best Song Ever c. dala pedig betöltötte a kocsit. Olyannyira, hogy ha a járókelők nem is akarták, de hallották, hogy a mi autónkban mi szól. Mosolyogva, teli torokból énekeltük végig az öt fiúval együtt a zenét.
- Ezt annyira imádom. – halkítottam lejjebb a rádiót, és visszadőltem az ülésre. Felhúztam a térdeimet, úgy szemléltem tovább az eddig elérhetetlennek tűnt várost. Big Ben, Hyde Park, Buckhingem Palace, London Eye, Madam Tussauds, Trafagar Square… csak néhány dolog, ami miatt mindig is vágytam ide. Na, meg persze Ő.

- Lányok, szerintem menjetek, tusoljatok le. Pihenjétek ki magatokat, töltődjetek fel energiával, aztán holnap kezdődik az igazi nyaratok. – villantott ránk nagynéném egy harminckettes mosolyt. 

Ahhoz képest, hogy Liz egyedül él ebben a házban, számára elég nagy lehet. Három szoba, egy nappali, egy konyha és egy fürdő. De most szerintem ő sem bánja, hogy ekkora várban él, hiszen így most kényelmesen elférünk mindannyian. Ledobtam a cuccaimat az előszobában, aztán gyorsan feltérképeztem a házat.
- Elmegyek tusolni. Vagy szeretnél te előre menni? – nézett rám kérdőn Leana.
- Nem. – ráztam meg mosolyogva a fejem. – Menj nyugodtan. - bólintott és már el is tűnt a fürdőszobában. Liz-re a konyhában leltem rá. Éppen teát készített.
- Hogy utaztatok? – nézett fel rám, miközben a cukrot adagolta.
- Remekül. – válaszoltam miközben leültem az egyik székre. – Elég hosszú volt az út, de úgy érzem, mintha egy percet sem aludtam volna a repülőn.
- Igen, tudom milyen az. – nevetett fel. – De, ha most kipihenitek magatokat, holnapra már sokkal jobban lesztek, és újult erővel vethetitek bele magatokat Londonba. – ki vett két csészét a szekrényből, mind a kettőbe öntött teát, az egyiket lerakta elém, a másikat pedig a kezébe vette és a pultnak dőlt.
- Köszi. – egy féloldalas mosoly kíséretében bólintott.
- Egyébként mi a terv a nyárra? – ivott bele a teájába.
- Pihenés. Koncert. Pihenés. Koncert. – vágott közbe Leana, miközben még a vizes haját törölgette.
- És egy fergeteges városnézés. – tettem fel a kezeimet, mikor hozzátettem a ki nem maradható programunkat. Hiszen erre vártunk már fél éve. Gyűjtögettünk, dolgoztunk, tanultunk. Csak, hogy most gond nélkül el tudjunk szakadni Amerikától és Angliában élhessünk teljes három hónapot. Mert ez a nyár a miénk!

1. Vigyázz London! Jövünk!

Sziasztok! Megjöttem az első résszel, és kíváncsian várom, hogy nyeri el a tetszésetek. :) Szerintem vagyok olyan izgatott, mint egy gyerek, aki a karácsonyi ajándékát várja! Azt tudnotok kell, hogy ez a blog először egy viccnek indult, csak én vagyok olyan idióta, hogy megcsináltam, mert miért is ne?! Hát igen, egyszer eljött annak is az ideje, hogy ÉN One Direction-ös blogot írjak. Hmm... érdekesen hangzik még leírva is. : ) Na, de mindent el kell kezdeni egyszer. Annyit tudnotok kell még, hogy nem sokat tudok a fiúkról. Csak szeretem a zenéiket. A max. tudásomat összegyűjtve és kisebb-nagyobb segítségekkel, összetudok rakni néhány infót de ennyi. Viszont ez nem gátol meg abban, hogy írjak nektek. : ) És Lily... remélem tetszeni fog.♥

r. 

 

- Bepakoltál már? – vágódott ki a szobám ajtaja, és egy igen dühös szempár pillantott rám az ajtóból.
- Ööö… percek kérdése? – rebegtettem pilláimat a kedvenc barátnőmre.
- Nem hiszem el! – csattant fel, miközben ledobta a hatalmas utazótáskáját a földre, a másik kezéből pedig kiejtette a gurulós bőröndjét. Felvont szemöldökkel néztem végig a drámai jelenetet. – Megint a blogot írod? – dőlt neki az ajtófélfának Leana.
- Igen? – húztam összébb magam, azzal a szándékkal, ha kisebb vagyok ő nem lát. Aha, hát majd nem.
- Lilian Morgan! – kiabálta el magát. Én nem tudom mi ez nála. Az egyik pillanatban normális a másikban már üvöltözik. – Azonnal állj föl! Pakolj be a bőröndödbe, mert két óra múlva indul a gépünk! – ordította le a fejemet a helyéről. Megilletődve ültem előtte.
- Tudod… - szólaltam meg pár perc múlva. – Azt hittem meg fogom tudni, szokni a kiabálásodat, de még így pár év elteltével is megrémisztesz. – pislogtam rá nagy szemekkel.
- Helyes. – bólintott elégedetten, csípőre tett kézzel.
- Kérek még öt percet, és utána bepakolom, amit még nem. – villantottam rá a legszebb mosolyomat. Fújtatva jóváhagyta a kérésemet és eldőlt az ágyamon, én pedig egy győztes vigyorral a képemen fordultam vissza a laptopomhoz, és írtam meg az új rész végét a történetemnek.
- Miért olyan fontos az a blog? – szólalt meg pár perc múlva elgondolkodva Lea.
- Tudod, hogy csak ebben lehetek együtt vele. – sóhajtottam egy nagyot két szó gépelése között.
- Tudom. De egy valamit nem értek. – szinte láttam magam előtt, ahogy összeráncolja a homlokát és értetlenül mered a plafonom felé. Megforgattam a szemeimet, és felé fordultam. Még épp láttam, ahogy felkönyököl és rám néz.
- Mit? – biccentettem oldalra a fejem.
- Most itt a nagy lehetőség. – tárta szét a karját. – Akkor miért is a billentyűzetet ütöd? Helyette inkább pakolhatnál és indulhatnánk. – villantott egy harminckettes mosolyt.
- Igen, ez egy hatalmas lehetőség, de ha nem írom le, ami az eszembe jutott, elfogom felejteni és az már nem lesz ugyanolyan, ha később írom le másképp. – ezzel visszafordultam a laptophoz.
- Nem tudom miért, de valahogy nem tűnsz valami feldobottnak. – ugrott fel az ágyamról és mellém szaladt. Éreztem, ahogy tombol benne az adrenalin.
- Mennyi energiaitalt ittál? – néztem fel rá nevetve.
- Csak hármat. – vont vállat nevetve. – De most gondold el. – lehajolt, egyik kezével átkarolta a vállamat, másikat elhúzta előttem, mintha valami filmet kéne látnom a poszterekkel tele aggatott falamon. – Lily és Leana. London. Egy egész nyár. Két hatalmas koncert. – a hangja elcsuklott, a keze megremegett, és éreztem, ahogy a szorítása a vállamon egyre erősebb. Próbáltam elhajolni, de egyszerűen nem hagyta. – Egy egész nyár és csak a miénk. – suttogta remegő hangon.

Az izgatottsága azonnal átterjedt rám, és fogalmam sincs, hogy-hogy, de annyira felpörgetett, hogy már csak arra lettem figyelmes, ahogy a stewardess bemondja, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveinket és készüljünk a felszállásra.
- Vigyázz London! Jövünk. – fordultam Leana felé egy széles mosollyal az arcomon, és jólesően megszorítottam a kezét.

Prológus ~

"A jelenléte teljesen elvarázsolt. Ahogy éreztem a meleg, izmos testét, valamint ahogy a lehelete végigcsiklandozza a bőrömet, ahogy az illata elbódítja az agyamat. Egyszerűen mesebeli érzés volt. Mintha egy tökéletes álomvilágban élnék." ~ Lily Morgan