24. Minden olyan bonyolultan egyszerű

r.

 

- Mi a mai program? – ültem be Zayn kocsijába, és felé hajolva gyengéden nyomtam a szájára egy csókot.
- Nem sokára megtudod. – kacsintott rám és már indított is. Homlokráncolva félbe hagytam a dolgot és hátradőlve az ülésben, kényelembe helyeztem magamat. Felhúztam a lábaimat, becsatoltam az övemet és fejemet a támlának döntöttem. A napszemüveget már teljesen megszoktam. Mindennapos szerelésemhez tartozik. Bár a napszemüveggel és a nélkül is felismernek a fotósok, mégis fel kell vennem. Zayn kedvéért.

- Hova hoztál? – kérdeztem, miközben kiszálltam az autóból és felé indultam. Ösztönösen fogta meg a kezemet és húzott maga után. Felnevetett.
- Még egy hónap után is kíváncsi vagy. – nézett rám mosolyogva a napszemüveg mögül. És bár a szemét nem láthattam – a szemüveg miatt – a szeme sarkában összefutó nevetőráncokból tudtam, hogy remekül szórakozik.
- Mert még egy hónap után is titokzatos vagy. – vágtam rá ösztönösen és kissé összébb húztam magamon kardigánom. Feltámadt a szél.
- És ez baj? – torpant meg hirtelen, aminek következtében neki ütköztem az oldalának. A kezemet dörzsölgetve néztem fel rá.
- Nem feltétlenül. – vontam vállat.
- Ezt, hogy érted? – nézett le rám.
- Ahogy mondtam. – mosolyogtam el magam.
- Nem értem. – ráncolta a homlokát. Felsóhajtottam. Néha annyira értetlen.
- Nem baj, hogy titokzatos vagy. Szeretem a meglepetéseket, igaz várni rájuk már annyira nem. – tűnődtem el, kissé elkanyarodva a témától, majd feleszmélve folytattam. – Csak… furcsa.
- Mi?
- Zayn. – nevettem el magam. – Ne görcsölj már ennyit. – simítottam ujjaimat a kezére. Éreztem, ahogy kirázza a hideg. Elfojtottam egy mosolyt. – Csak annyit mondtam, hogy még mindig az vagy. Azt hittem, hogy ez változni fog.
- Változzon? – húzta fel a fél szemöldökét. Már nem mosolygott. Elgondolkodva néztem el mellette. És akkor rájöttem, két dologra is. Egy, hogy fogalmam sincs, hol vagyunk. Kettő, ezt szerettem meg benne annyira. Hogy sosem tudhatom mi fog vele lenni a következő lépés. Mert vele minden olyan bonyolultan egyszerű. Végül visszanéztem rá. Kíváncsian várta a válaszomat.
- Ne. – ráztam meg végül a fejemet egy apró mosoly kíséretében. – Többek között ezt is szeretem benned. – felpipiskedve nyomtam a szájára egy gyengéd csókot és megszorítottam a kezét. Bólintott egyet és tovább indult. – Ezt most nem mondod komolyan. – nevettem el magam hangosan. A közelünkben lévő emberek a nevetésemnek köszönhetően kíváncsian fordultak felénk, majd vissza a játékhoz.
- Baj? – fürkészve lenézett rám. Várta a reakciómat.
- Dehogyis. – ráztam meg a fejem. – De mondtam, hogy nem bírok tekézni. – nevettem el magam újra.
- Én meg mondtam, hogy majd megtanítalak. – kacsintott rám. – Várj meg itt. – ezzel ott hagyott és a pulthoz lépett. A pultos sráccal beszélgetett pár percig. Csak annyit láttam, hogy folyamatosan beszél, a srác meg folyamatosan bólogat, végül a kezébe nyom két cipőt és egy ajtó felé mutat. Összeráncoltam a szemöldökömet. – Gyere. – lépett vissza mellém és megfogva a kezemet az ajtó felé indultunk. Tanácstalanul hagytam, hogy megint meglepjen. Az ajtó mögött pedig nem várt látvány fogadott. Egy szinte majdnem üres tekepálya, ahol öt ember ücsörgött két asztalt elfoglalva és épp hangosan nevettek valamin.
- Lily! – kiáltott fel Leana, ahogy meglátott minket, és Harry mellől felpattanva oda rohant hozzám. – Azt hittem már nem is fogtok jönni. – nézett ránk felváltva.
- Itt vagyunk. – vont vállat Zayn, és minket kikerülve a többiekhez sétált. Harry, Liam, Louis, Niall társaságához. Utána bámultam és közben nem figyeltem az előttem álló és folyamatosan csacsogó Leára.
- Héé! – kissé behajlította a térdét és lejjebb hajolt, hogy lássa az arcomat. – Minden oké? – nézett rám.
- Persze. Csak kicsit fáradt vagyok. – legyintettem és Lea kíséretében a többiekhez léptünk.
- Na, akkor csapat elosztás. – kiabálta Liam. – Én leszek Louis-szal, Niall-al, és Lily-vel. Zayn pedig Harry és Lea társaságát élvezheti. – röhögött fel.
- Előre is szólok. Nem tudok játszani. – tettem fel a kezeimet védekezésképpen. Megelőzve az esetleges nézeteltéréseket.
- Nem baj. – legyintett Liam. – Mi tudunk. – kacsintott majd a golyókhoz lépett és kiválasztott magának egyet.

Egész remekül ment a játék. Én alig értem golyóhoz, ha pedig gurítanom kellett, az rendszerint nem ért pontot. Mindenki jól érezte magát és mindenki nevetett mindenkin. És kiderült, hogy a fiúk tényleg tudnak játszani, és az is kiderült, hogy én tényleg nem. Az asztalnak támaszkodva figyeltem, ahogy Zayn következik. Harry mellett elhaladva, lehajtotta a fejét és felnevetett, amikor a göndör beszólt neki. A golyókhoz lépett, kiválasztott magának egy kék színűt és a kezébe vette. A pályához lépett, várt pár másodpercet, majd gurított. Miközben ’eldobta’ a kezében lévő tekegolyót, izmai megfeszültek és fekete pólója láttatni engedte feszes karját és pár tetoválását. Minden bábút lelökött. Mosolyogva néztem rá, ahogy megfordult és visszasétált hozzánk. Szemeivel engem keresett, majd mikor megtalált, elém lépett, karjait derekam köré fonta és a szemembe bámult.
- Mosoooooly! – kiáltotta Niall, aki a következő másodpercben lefotózott minket, a képet pedig azonnal nyomta is fel a twitterre, egy halom másik képpel együtt. Zayn érthetetlenül morgott valamit és elkapta a számat.
- Na, de fiatalok! – lépett hozzánk Louis. – Messze még az este. Ezt tartások meg éjszakára, a klub után. – kacsintott ránk, én pedig kíváncsian néztem Zayn-re, aki elhúzta a száját és valami olyasmit motyogott, hogy: „Miért kell mindig mindenkinek elszólnia magát?!”

23. Fordulópont.

Sziasztok! Ez a rész úgymond egy kiegészítő rész, hogy leleplezzek minden kérdést és találgatást. : ) De ha valakinek még így sem világos minden, akkor írjon nyugodtan. Jó olvasást! : )

u.i.: Honey, jobbulást! :*

r.

A nyár mindig hatalmas jelentőséggel bír. Legalábbis számomra. És azt hittem ez a nyár más lesz, mint a többi. Nem olyan, mint az eddigiek. Mert az embernek mi jut az eszébe, ha meghallja a nyár szót? Forróság, napsütés, hajnalig bulizások, olvadozó aszfalt, levegőtlenség. Felszabadultság. Kiengedni a fáradt gőzt, amit a rossz időkben összegyűjtöttünk. Igen, nekem is valami ehhez hasonlók jutnak eszembe. Amikor június elején bepakoltam a bőröndömbe és rá simítottam a kezemet, azt hittem, hogy ez a nyár lesz a fordulópont az életembe. Az is volt csak nem úgy, ahogyan én vártam. 

Megismerkedtem a One Direction-nal. Az összes fiút ismerem egytől egyig. Mind nagyon szimpatikusak, és álmomban sem mertem volna odáig elmenni, hogy én meg Zayn valaha is… És még is. Itt vagyok. Londonban. Úgy, hogy a nyár fele már elszállt és egyre gyorsabban, vészesen közeledik az augusztus 29. A vissza nap. Amikor is fel kell szállnunk Leana-val az Amerikába tartó repülőgépre és vissza sem nézve be kell esnünk az egyetemre. Nem tudom melyik a jobb. Hogy történt végre valami olyan, ami említésre méltó és merek a jövőbe tekinteni. Vagy a másik verzió. Hogy annak ellenére, hogy történt valami jó, tudom, hogy ha elérkezik a nyár vége, mindennek vége lesz, mert haza kell repülnöm. A költözésről pedig még nem is beszéltem, hogy három nap alatt meg kell, oldjuk, hogy minden cuccunk át legyen költöztetve New York-ba. Hiszen az egyetem ott van. 

A legrosszabbak még is a kételyek. Akik nap, mint nap hatalmas szerepet játszanak az életemben, ellehetetlenítve, hogy önfeledten boldognak érezhessem magam. Adnak néhány szabad percet, jobb napokon órákat is, de attól még ott vannak a fejemben és nem hagynak nyugodni. Hiszen ki tudna megbirkózni azzal a ténnyel, hogy Zayn Malik barátnője?! Nem tudom, hogy történt. A mai napig keresem rá az ésszerű magyarázatot, de még mindig képtelen vagyok felfogni és elhinni, hogy tényleg így van.

Megfogadva Leana tanácsát, nem próbáltam meg többet gondolkozni, analizálni a Zayn-nel kapcsolatos helyzeteket, csak elfogadtam. És ki akartam élvezni minden egyes pillanatát. Történhetett volna úgy, mint a filmekben. Hogy egyszer csak mindketten rájövünk, hogy szeretjük egymást és paff, egy csapásra járni kezdünk, de ismerve magamat és most már Zayn-t is, visszagondolva az számunkra túl egyszerű lett volna. A Harry és Leana által szervezett közös programoknak hála történt, az, hogy mi kettőnket, már nem csak Lily-nek és Zayn-nek hívunk. Hanem Lily ÉS Zayn. Akik egy pár. Még most is emésztgetem magamban ezeket az információkat, mert akkor is számomra érthetetlen, hogy mi fogta meg bennem. De már nem töprengek rajta annyit. Csak megpróbálom élvezni. És eddig remekül megy. A visszatérő kételyeket pedig rendszerint elűzzük, és ha még egyedül teljesen nem is vagyok képes rá, Zayn, Harry és Leana mindig nagy segítségek ezzel kapcsolatban.

Apropó Harry és Lea. Minden pletyka, és híresztelés ellenére sem egy pár. Akármennyire is szerettem volna, ha kedvenc barátnőm is talál magának végre egy hús, vér embert, aki nem Justin Bieber, még nem jött össze. Kiderült, hogy Harry-vel tényleg nagyon jól el vannak és mindketten szeretik egymás társaságát, de ennek ellenére sem éreznek egymás iránt a barátságnál többet. Ugyanis Leana még mindig Justin szerelmese, Harry pedig nem vágyik most jelen pillanatra másra, mint szórakozásra és egy kis lazításra a koncertek között. Ezt szolgáltatja Lea, aki élvezi a helyzetet, és nem bánja, hogy Harry-vel ilyen a kapcsolatuk. Elmondása szerint, ő semmi rossznak nem az elrontója, és miért érezze magát egyedül, míg nem találja meg Justin Biebert?! Harry pedig tett neki egy ígéretet. Hogy a jövő hónapban esedékes londoni koncertje alatt – mármint Bieber-nek – bemutatja Leát. Nos, ebből még nem tudom, hogy mi fog kisülni, de remélem Leana-ra mihamarabb rá talál szíve választottja.

Jelen pillanatban így állunk. Jól megvagyunk. Én is, Zayn is, Lea és Harry is. Még is úgy érzem, hogy nem sokára történni fog valami. Hogy ez a hirtelen jött jó, nem sokára elmúlik és helyét valami őrületesen rossz dolog fogja át venni, amitől jobb lenne inkább elrejtőzni és egy szép, csendes, nyugodt helyre, és ott megvárni a végét.

22. Ő Zayn Malik

r.

 

Az ég mintha csak valami rosszat tettünk volna, hatalmasat morajlott és villámlott. A semmiből kezdett el szakadni az eső. Amilyen gyorsan történt a csókunk olyan gyorsan is váltunk szét és én néztem az ég felé. Az esőcseppek már mély foltot hagytak a ruháimon, az arcomat pedig teljesen eláztatták. Tekintetemet Zayn-re kaptam, aki már el is lépett mellőlem és megfordult. Csalódottan, hátat fordítottam a panorámának és a kocsi oldalához szaladtam, majd bepattantam az anyósülésre. Zayn felnyomta a fűtést, beindította a motort és már el is indultunk. Nem szólaltunk meg. Egyikünk sem nézett a másikra, csak csendben meredtünk magunk elé. Én elgondolkoztam, de szívből reméltem, hogy Zayn a vezetésre koncentrál. Csalódottan konstatáltam, hogy a mai napunknak vége. Mert nem sokkal később Liz háza előtt parkolt le, az egyik üres helyre. Nem állította le a motort, csupán megállt pár másodpercre, hogy ki tudjak szállni.
- Szia. – suttogtam csendesen, ahogy kiszálltam a kocsiból. Nem hallottam a választ, és lehet azért nem, mert túl gyorsan szálltam ki, vagy, mert azért, mert nem is volt válasz. Szerettem volna hinni, hogy az első verzió a találó. Miután kiugrottam a kocsiból és becsaptam magam mögött az ajtót, meg sem várva, hogy bemegyek-e egyáltalán az ajtón, Malik szó nélkül elhajtott. Én meg ott álltam a zuhogó esőben, széttárt karokkal, gondolatokkal, problémákkal és kérdésekkel.

Nem tudom mennyi ideig álltam ott. Talán két perc, öt, tíz vagy húsz. Nem tudom. De csak álltam, és hagytam, hogy az esőcseppek végig folyjanak az arcomon és teljesen beborítsanak. Szerettem volna, ha eltüntetik a kételyeimet, gondolataimat és még a rám ragadt mocsoktól is megszabadítanak. De az élet nem ilyen könnyű. Éreztem, ahogy a lábaim felmondják a szolgálatot és félő volt, hogy ott helyben összeesek. Megfogtam a bejárati ajtót és valahogy felsétáltam a másodikra. Fogalmam sincsen, hogy másztam fel a lépcsőn és hogyan kerültem a zuhany alá ruhástól, de ott voltam. Már csak a rám ömlő forró vizet éreztem meg. A testem teljesen lefagyott és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban szilánkosra törhet mindenem porcikám. Eddig nem is fogtam fel, hogy remegek. Arra pedig, hogy miért remegek nem akartam választ kapni. Csak remélni tudtam, hogy a hideg esőcseppektől és nem a fájdalomtól, ami a mellkasomban keletkezett. Nem akartam figyelni rá, épp ezért minden mozdulatomra kellő figyelmet fordítottam és próbáltam kizárni a gondolataimat. Nem ment egykönnyen, meg is birkóztam magammal, de végül én nyertem. Akkor még legalábbis nem gondoltam rá. 

A zuhany alól kimászva magam köré tekertem egy törölközőt és átmentem a szobámba. Felkaptam egy elnyűtt melegítőt, egy kenguru zsebű pulcsit, a hajamat felkontyoltam a fejem tetejére és kimentem a konyhába. A pulton egy levél fogadott. „Ma este későn jövök. Sokáig kell dolgoznom. Puszi: Liz.” Felsóhajtottam és kissé megkönnyebbültem a tudattól, hogy most nem kell vele találkoznom. Ösztönösen a kávéfőzőhöz léptem és leemelve a tetejét megnéztem van-e lefőzve egy adag koffein. Nem volt. Így miután felraktam egyet, a konyhapulthoz leülve bekapcsoltam a rádiót. Egy Green Day szám ment. Boulevard of Broken Dreams. Sóhajtva meredtem magam elé. Halkan dúdoltam, miközben a munkalapot kaparásztam, és gondolataimból nem akart eltűnni a csokoládébarna szempár. Akármerre néztem őt láttam. A nagy, barna, mélyen csillogó szemeket, amik engem fürkésznek a reakciómra várva. Fejemet ledöntöttem a pultra és nagyokat lélegeztem. Próbáltam rendbe tenni magamba a dolgokat, de valahogy mindig elferdült a magamban folytatott beszélgetés.

Miközben kiöntöttem a kávémat, Lea lépett a konyhába az üres poharával a kezében. A kezemben tartott kávéra szegezte a tekintetét, majd felragyogott a szeme és elém rakta a bögréjét. Töltöttem neki is, cukorral, tejjel, tejszínhabbal és elé helyeztem, miközben leültem vele szemben.
- Eltűntél. – jegyezte meg, két korty közben.
- Te sem adtál magadról életjelet. – sóhajtottam és én is beleittam a kávémba. Felnéztem rá. Fél szemöldökét felhúzva meredt rám.
- Oké, hagyjuk a felszínes dolgokat. – legyintett. Tipikus. Rögtön a lényegre tér. – Mi történt? – nézett rám mindent tudó pillantásával.
- Semmi sem és minden. – vontam vállat, miközben a kiskanalammal kevertem a kávé tetején a habot. Szórakoztatóbbnak találtam, mint a beszélgetésünket.
- Oké, általában mindig mindent megértek elsőre, de ezt most nem értem. – rázta meg a fejét, miközben láttam, hogy vadul pörög az agya, mert megpróbálja megérteni csavaros gondolatmenetemet. Hát szólhatna ha sikerült megértenie, mert sajnos még én sem jöttem rá. Felsóhajtottam és kibámultam az ablakon. Az eső még mindig esett. Nem úgy nézett ki, mint ami mindjárt eláll. De hát Londonban ezt sosem lehet tudni. Visszapillantottam Leára, aki még mindig a magyarázatomat várta.
- Jó. – bólintottam fáradtan. – Akarod tudni mi történt?
- Igen.
- Oké. – ittam még egy kortyot a kávémból. – Elmentünk egy gálára. – bólintott, eddig ő is tisztában volt ezzel a ténnyel, mivel, hogy szinte ő rendezte ezt az egész dolgot. – Egyedül hagyott. – vontam vállat. – A pultnál találtam meg a helyemet, a kiszolgáló srácnál, aki készségesen töltögette újra s újra a mindig kiürült poharamat. Feleslegesnek éreztem magam tudod? – vágtam közbe hirtelen egy teljesen más tényt, de ahogy belekezdtem a mondani valómba tudatosultak bennem a dolgok és érzelmek. Tovább folytattam. – Tudod milyen rohadt érzés volt? Zayn Malik oldalán érkeztem egy gálára, aminek nem is tudtam a lényegét az értelmét meg pláne nem, és egyedül voltam. Mert, ahogy eltűntünk a reflektorfényből hirtelen eltűnt mellőlem. Már nem ölelt, nem fogta a kezem, nem beszélt hozzám, nem mosolygott rám. Csak ellépett mellőlem és egész este egyedül hagyott. – ahogy visszaemlékeztem a történtekre egyre rosszabbul kezdtem érezni magam.
- Miért nem jöttél oda hozzánk? – nézett rám Leana értetlenül. Felnevettem.
- Ugyan már! – legyintettem keserű mosollyal. – Remekül érezted magad Harry-vel, és nem volt szükségetek arra, hogy én ebbe belerondítsak. Apropó, erre még visszatérünk. – néztem rá, majd folytattam. – Nem tudtam hol a helyem, nem tudtam mit csináljak és kezdet az egész kényelmetlenné válni. Ezért egész este a bárnál ücsörögtem és beszélgettem a pultos sráccal, akinek még csak a nevét sem tudom, de azonnal megszerettem, mert nem mondta azt, hogy elég. Aztán jött Mr. Mogorva, aki berágott rám, azért, mert ittam. Holott húsz éves vagyok, jogom van azt tenni, amit akarok, akkor és ahol én akarom. Nincs szükségem szabályozásokra, mert erős független nő vagyok, aki képes józanul megítélni a helyzetet, és nincs szüksége tanácsokra. – bólintottam inkább magamnak mintsem Leának. A szemem sarkából láttam, ahogy megpróbálja elfojtani a mosolyát és szörnyen büszke rám, mert végre kezdem átvenni a feminista énjét. Ezen muszáj voltam mosolyogni. Majd tovább folytattam a beszámolómat.

Elmondtam mindent. De tényleg mindent. Egyetlenegy apró részletet sem hagytam ki. Őszintén beszéltem mindenről és tényleg tudni szerettem volna, hogy mit gondol erről az egészről, mert nekem már fogalmam sem volt semmiről.
- Szóval most így állunk. – néztem rá tanácstalanul. – Ő elment, én itt vagyok, és nem tudom, hogy mi van. – tártam szét a kezeimet.
- Kételyek?! – húzta el a száját, és inkább hangzott kijelentésnek a mondata, mint sem kérdésnek.
- Azok. Kételyek. – bólintottam csalódottan és nem akartam tudomásul venni, hogy ez az egész megtörtént. – Mert hát ő… Ő Zayn Malik. Én meg csak én vagyok. Lily Morgan. Egy Amerikából jött senki, aki szereti a zenéjét. Egy rajongó a több millió arc közül. Egy olyan ember, aki jókor volt jó helyen. – néztem Leana-ra totálisan leblokkolva és értetlenül. Mert tényleg nem értettem ennek az egésznek a lényegét.
- Szerintem ne akard megérteni. – nézett rám komolyan.
- Akkor mégis mit csináljak? – tártam szét a kezeimet tehetetlenül.
- Csak hagyd, hogy történjenek magától az események. Ne akard megérteni. Ne akard analizálni. Csak fogadd el, hogy most ez van és sodródj az árral. – a szívem egy részén, egy sötét és elhagyatott részén igazat kellett adnom neki, de ebbe így akkor sem fogok tudni beletörődni. – Élvezd ki, amíg tudod. – folytatta engem kirángatva a gondolataim közül. – Hiszen te magad mondogatod mindig. Semmi sem tart örökké. – ezzel felvette a bögréjét, és a mosogatóba helyezte, vállamra simította karját, nyomott a fejem tetejére egy puszit és ott hagyott.

21. Bizonyíték arra, hogy ez az egész valóság.

r.

 

Azt hittem az elhagyatott gördeszka pálya után, már semmin nem fogok tudni meglepődni, de Zayn nem az a fajta ember, akin könnyen ki lehet igazodni. Mindig meg tudja cáfolni a gondolataimat, a szavaimat és a tetteimet. London egyáltalán nem olyan, mint ahogy a képeken bemutatják. Jó, nyílván a hasonlóság meg van, és minden egyéb is. De annál sokkal több van benne, mint ahogy az ember elképzeli. És most, hogy már szinte minden eldugott helyen jártam, - amiket eddig nem is ismertem – kimerem jelenteni, hogy még jobban imádom, mint eddig! 

Az egész nap folyamán folyamatosan egy átkozott vigyor ült az arcomon. Akárhova mentünk, akármit csináltunk, folyamatosan mosolyogtam. Még akkor is, amikor a kegyetlenül ostoba kérdéseimre, még kegyetlenebb és még ostobább válaszokat kaptam. Viszont le a kalappal Zayn előtt. Egész nap bírta és azt hiszem, hatalmas piros pont jár neki, azért, hogy nem rakott ki az egyik sarkon, mikor már tényleg az őrületbe kergettem.
- Mi a következő megálló hely? – néztem rá őszinte kíváncsisággal. A lábaimat féloldalasan felhúztam és hatalmas szemekkel vártam válaszát. Egy másodpercre elszakította tekintetét az útról és rám nézett. A szája nem mosolygott, de a szemén láttam, hogy szórakoztatónak tart.
- Nem sokára megtudod. – megvillantotta lélegzetelállító mosolyát, amitől a lányok rögtön eldobják az agyukat és tovább suhantunk az úton. Akadozó lélegzetvételek közepette, elszakítottam róla a pillantásomat és hirtelen valamit nagyon érdekesnek tartottam a kezemen. 

Azt hiszem az agyam egyik fele még mindig nem fogta fel a mai napot. Viszont az agyam másik fele – az értelmesebb, ami még tudott gondolkodni – tudta, hogy mégis mi történik. Hogy nekem ezt nem kéne. Hogy most nem csak egy délutáni autókázásról van szó, valaki félig idegen emberrel. Tudta, hogy Zayn Malik mellett ülök egy kocsiban. Csak mi ketten. És London. Egy idegen országban, idegen városban, idegen környéken. És, ha most a fejembe venném, hogy kiszállok és haza akarok menni, semmit sem tudnék tenni, mert fogalmam sincs, hogy hol vagyunk. Nem ismerek itt semmit. És teljesen mindegy, hogy mennyit bújtam az úti könyveket, mennyit olvastam Londonról, mennyit álmodoztam róla. Rá kellett jöjjek, hogy ez nem az én világom. És most teljes tanúbizonysággal be kell jelentenem, akármennyire fáj is, de én nem tartozom ide. Ez nem az én világom. Úgy, hogy valószínűleg rossz emberrel ülök egy autóban. De, ahogy a kezeimről újból felpillantottam Zayn-re, akaratlanul is elmosolyodtam. Csendben és óvatosan végig néztem rajta. Pilótafazonú napszemüvege mögé rejtette gyönyörű, mélybarna szemeit. Fekete pólója alól tökéletesen látszott néhány tetoválása, izmai megfeszültek, ahogy ráfogott a kormányra. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Szerettem volna, de egyszerűen nem ment. Egyszerűen nem voltam képes elfogadni azt a tényt, hogy én Zayn Malik-kel ülök egy kocsiban, és tartunk egy számomra még ismeretlen helyre. Szerettem volna, ha el tudom hinni és fel tudom fogni, de valamiért az agyam teljesen leblokkolt és bedobta a törölközőt. Kellene valami kézzel fogható bizonyíték arról, hogy nem álmodok. Hogy a képzeletem nem játszik velem semmilyen gonosz és rossz játékot. Kellett volna valami bizonyíték, hogy ez a valóság.

- Oké, és most hol vagyunk? – tártam szét a kezemet egy domb tetején. A nap már lassan kezdett nyugovóra térni és a hőmérséklet is kezdett folyamatosan csökkeni. Hátra fordultam Zayn-hez, aki a kocsinak támaszkodva állt, karba tett kézzel, felhúzott lábbal. A napszemüveget levette. Itt már nem láthatott minket senki.
- Ez a kedvenc helyem. – vont vállat.
- Oh, oké. – bólintottam, mint aki érti. Belül tanácstalanul értetlenkedtem, végül feladtam, hogy valaha is megértem ezt a számomra csodálatosan, távolinak tűnő embert és inkább mellette nekidőltem én is a kocsinak. Hosszas hallgatás után, úgy éreztem meg kell szólalnom. – Köszönöm, ezt a mai napot. – mondtam csendesen, de nem néztem rá. Éreztem, hogy mosolyog, de nem néztem rá, csak csendben álltam mellette és tördeltem a kezeimet.
- Oké. – biccentett, miközben megvonta a vállát. Nem is vártam tőle mást. Elmosolyodtam.
- Tudod. – kezdtem gyengén. – Nem akarom elhinni ezt.
- Mit? – nézett értetlenül, miközben felnéztem rá.
- Ezt. – tártam szét a kezemet. – Az egészet.
- Mi? – nevetett fel értetlenül.
- Kell valami bizonyíték arra, hogy ez az egész valóság. – suttogtam a csokoládébarna szemekbe bámulva.
- Bizonyíték? – vonta fel a szemöldökét.
- Jó lenne. – bólintottam egy halvány mosoly kíséretében.
- Oké. – suttogta és olyat tett, amire jogosan mondhatom, hogy életem végégig emlékezni fogok.

Kezeit leengedte és most már nem fonta össze maga előtt. Felemelve jobb karját megfogta kezemet és összekulcsolta ujjainkat, úgy húzott közelebb magához. Nem tudom, hogy történt, ki kezdeményezte ezt az egészet, csak annyit tudok, hogy a légkör hirtelen megváltozott. A hőmérséklet mintha plusz ötven fok lett volna. Lélegzetemet visszatartva vártam. Szemeimet már lehunytam és önkényesen vártam a beteljesülésre. Ajkai óvatosan tapadtak az enyémekre és élveztem, ahogy mézédes illata közben elbódítja tudatomat és kiűz belőle minden más gondolatot. Szája elnyílt, vele együtt az enyém is, és nyelve átfurakodott – utat törve magának – az én számba. A gyomromban szunnyadó lepkék, akikkel már vagy tizenhárom éves korom óta nem találkoztam, most újra éledtek és gyors szárnycsapásokkal jelezték nekem, hogy még élnek és virulnak, nem mellesleg még mindig itt vannak. Két keze közé fogta arcomat, miközben ajkaimat még mindig nem eresztette. Közel voltam az ájuláshoz, egész testem megremegett közelsége, illata és íze miatt. Érintése nyomán forróság öntötte el a testemet és keze helyén égett a bőröm. A csók lassú volt, nem akart elsietni semmit. Nem volt olyan vad, mint a partin, pár nappal ezelőtt. Most érződött rajta, hogy nem rohan és szívből reméltem, hogy nem csak én képzelem bele az érzelmeket.

20. A döntés az enyém

Életem! Mihamarabbi jobbulást szeretnék neked kívánni ezzel a számomra igencsak hosszú résszel. : ) Jó olvasást. : )

r.

 

- Micsoda? – ráncoltam a homlokomat. – Ígéret? – néztem rá értetlenül. Nem értettem, hogy miről beszél.
- Nem baj, Kedvesem. Majd idővel eszedbe fog jutni. – simított végig hüvelykujjával az arcom vonalán, majd leejtette maga elé a kezét és csibészesen elmosolyodott. Egyszerűen nem tudtam neki ellenállni, akármennyire is titokzatos volt, nem tudtam nem elmosolyodni vele együtt én is. Hiszen mosolya engem is mosolyra késztetett. És ez így volt jó. – Akkor… - emelte fel jobb kezét, tenyérrel felfelé, kérdőn nézett rám. – Mehetünk? – szemeiből nem tudtam kiolvasni semmit. Olyan titokzatos volt, mint a legsötétebb éjszaka, amikor nincs nálunk zseblámpa és térkép, és nem tudunk tájékozódni. És most itt volt a kérdés, hogy hagyom, hogy magával rántson sötét, árnyékokkal teli világába, vagy maradok a fény oldalán, mint további jó kislány, és élem tovább szürke életemet, mintha ez a pár nap meg sem történt volna? A döntés az enyém volt. És szívből reméltem, hogy jól döntöttem. Kezemet nagyon lassan felemelve csúsztattam ujjai közé, és hagytam, hogy berántson az árnyék oldalra. (ÁLLJ ÁT A SÖTÉT OLDALRA!! VAN NÁLUNK SÜTI!!! bocsi, ezt nem hagyhattam ki XDD)

- Mégis hova megyünk? – kérdeztem a kocsiban ülve, lábaimat felhúzva az ülésen, nem törődve azzal, hogy esetleg összepiszkolom az ülést. Az újonnan kölcsön kapott tornacipőm díszelgett a lábamon, és azt nézegettem, miközben Zayn-hez beszéltem.
- Nem sokára megtudod. – ismételte el, azt hiszem harmadjára, mióta a kocsiban ültünk, és fogalmam sem volt, hogy merre tartunk. És a legfurcsább az egészben az, hogy egyáltalán nem zavart a hirtelen jött tudatlanságom. Olyan mintha nem kellene aggódnom a holnap miatt. Ez egy fajta szabadságérzetet adott a lelkemnek.

A titokra, hogy mégis hova tartottunk hamar fény derült. Egy csendes és nagyon eldugott kávéházba vitt, ahol a kocsiból rendelte meg a kávénkat és a fánkunkat. Kedvesen rá mosolygott az eladó lányra, aki az ablakon keresztül átadta neki a megrendelt reggelinket. Fizetett, a kezembe nyomta a két barna zacskót és újra elindultunk. Lassan kortyoltam bele a forró kávémba, de hihetetlenül jól esett.
- És most merre? – néztem rá kérdőn, miközben újból beleittam az italomba. Felnevetett.
- Mindjárt ott vagyunk. – válaszolt egy fél oldalas mosoly kíséretében. Nem tudtam, nem figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire szórakoztatja és feldobja tudatlanságom, mi szerint fogalmam sincs semmiről. Mintha a szememet bekötötte volna egy kendővel és vakul bíznom kellett benne, akármit is szándékozott tenni velem. Az adrenalin a véremben száguldozott, ezáltal feltöltve engem, és alig bírtam egyhelyben maradni, már tudni akartam az igazat. 

Először egy – azt hiszem – gördeszka pályán kötöttünk ki. De egy lélek sem volt ott. A növények már benőtték a lelakatolt vasrácsos kaput és látszott, hogy nem mostanában jártak itt. A falak össze voltak grafitizve és üvöltött a helyről az elhagyatottság. Kiszállt a kocsiból, én pedig követtem. Felhúzta magát a kerítésen, egy nagy lendületet vett és már a másik oldalon is volt. Tátott szájjal néztem végig a jelenetet. Egy csibészes mosoly kíséretében lehajolt, felhúzta a támasztót ez által kitárva előttem a kaput. Biccentettem felé köszönet képen. 

Kivételesen nem esett az eső, egy felhő sem volt az égen és jólesően töltődtem fel a napsugarakkal. Közelebb lépett hozzám és kivette a kezemből a másik papírpoharas kávét és a fánkokat. Egyet a kezembe nyomott a másikat körülbelül másfél perc alatt el is tűntette, míg én csendben majszoltam mellette a csokis fánkot. Már kihűlt, de még puha volt.
- Szeretek itt lenni. – szólalt meg hosszas csönd után. Rákaptam a tekintetemet és elmosolyodtam. A szemei a távolba révedtek és a nagy kékséget bámulta. Lehet, hogy testben itt volt, de fejben valahol egészen máshol járt.
- Jó a csend. – válaszoltam pár perc után. Nem néztem már őt, inkább vele együtt csodáltam az eget. Mintha kitaláltam volna a gondolatait, rám kapta a tekintetét és éreztem, ahogy elmosolyodik. Csendben álltam mellette és én is mosolyogtam a semmibe. A tekintetét még mindig magamon éreztem, és már nem bírtam tovább elnevettem magam. Kérdőn felhúzta jobb szemöldökét. – Vagy netán rosszul gondolom? – utánoztam le arcmimikáját. Farkasszemet néztünk és éreztem, ahogy a csend egyre jobban mélyül közöttünk és a tiszta, friss levegőt felváltja valami teljesen más. Egy frusztrált légkör, ami késztetést ad arra, hogy közelebb lépjek hozzá, tarkójára simítsam a kezemet és beletúrjak a hajába. Így húzva magamhoz közelebb, hogy meg tudjam csókolni, puha, hívogató ajkait. Újra érezni akartam csókja ízét, ölelését derekamon, csípőmön. Érezni akartam keze melegét csupaszon hagyott testemen. De a vágy, hogy hozzá érhessek, kevesebbnek bizonyult, mint a félelmem, hogy hogyan reagálna minderre. Kiszámíthatatlansága az őrületbe kergetett. Gondterhelten és reszelősen fújtam ki bent tartott levegőmet. De még elég közel állt, hogy érezze arcán lélegzetem. Szemem sarkából láttam, ahogy kirázza a hideg. Muszáj voltam elfojtani egy mosolyt.
- Nem. – szólalt meg hosszú hallgatás után. Hangja rekedt volt és éreztem, hogy most elrontottuk a pillanatot. Zavartan kaptam el róla pillantásomat és a cipő orrát kezdtem vizslatni. – Menjünk. – intett a fejével a kocsi felé. Alsó ajkamat rágcsálva bólintottam és mosolyogva vettem tudomásul, hogy engem kizárt ő pedig bent maradt az elhagyatott gördeszka pályán. Megálltam és megvártam, míg még egyszer bemutatja erejét. Pár pillanat alatt már mellettem is termett. Harminckét wattos mosolyomat megvillantva felé szálltam be a kocsiba.
- És most merre? – meredtem rá kíváncsian és egyben izgatottan.
- Hihetetlen, hogy mennyire kíváncsi vagy. – nevetett fel, ahogy beindította a kocsit.
- És az baj? – kérdeztem nagy szemekkel.
- Nem. – rázta meg a fejét mosolyogva. – Ez jó. – mosolygott továbbra is, én pedig értetlenül meredtem rá, de egy intéssel le is zárta a dolgot. Vadul dobogó szívvel vártam a következő megálló helyünket, és akkor még nem is sejtettem, hogy mi fog még rám várni a mai nap folyamán.