r.
- Te mit
keresel itt? – szipogtam és arrébb húzódtam, hogy elférjen mellettem az ágyon.
- Éreztem, hogy szükséged van rám. – mosolygott kedvesen, ahogy betakarózott és mellém feküdt. Újból nyílt az ajtó és egy másik alak jelent meg.
- Nektek nem itt kellene lennetek. – nevettem fel keserűen, ahogy végig néztem rajtuk.
- Nekünk pontosan itt kell lennünk. – fogta meg Lea a takaró alatt a kezemet és rászorított egyet. Másik oldalamra Harry ült, ő is bemászott a takaró alá, és ő a másik kezemet fogta.
- Ne sírj! – nézett rám mosolyogva Harry. – Bízz benne!
- Éreztem, hogy szükséged van rám. – mosolygott kedvesen, ahogy betakarózott és mellém feküdt. Újból nyílt az ajtó és egy másik alak jelent meg.
- Nektek nem itt kellene lennetek. – nevettem fel keserűen, ahogy végig néztem rajtuk.
- Nekünk pontosan itt kell lennünk. – fogta meg Lea a takaró alatt a kezemet és rászorított egyet. Másik oldalamra Harry ült, ő is bemászott a takaró alá, és ő a másik kezemet fogta.
- Ne sírj! – nézett rám mosolyogva Harry. – Bízz benne!
Zayn
szemszöge:
- Oké,
minek jöttél ma ide? – fordultam vele szembe a lakása előtt a kocsiban ülve.
Száját mosolyra húzta és karját az én ülésemre rakta. Idegesen pillantottam
oda, majd megrázva a fejemet újra rá néztem.
- Csak látni szerettelek volna. – nézett fel pillái alól, úgy ahogyan régen tette. Amitől tudta, hogy mindig elvesztem az eszemet.
- Az igazat Perrie. – ráztam le magamról a kezét.
- Zayn. Ne legyél már ennyire merev. – nevetett fel jó kedvűen. És az őszintét bevallva, nekem semmi kedvem nem volt ehhez a báj csevejhez. De ezt itt és most le kellett zárni. Már nagyon régen meg kellett volna tenni, hiszen mi szakítottunk. Nem tudom, nem is értem, hogy miért húztuk eddig ezt a dolgot. Idegesen megráztam a fejemet és már szerettem volna túl lenni ezen az egészen.
- Mi szakítottunk! – emlékeztettem erre a nem kis dologra. – Közös megegyezés alapján! Akkor most mégis mit akarsz? – tártam szét a karom nem értem módon.
- Téged Zayn. – nézett rám azokkal a nagy szemeivel, amiből hirtelen minden játékosság eltűnt. – Mi egymásnak lettünk teremtve! Hát nem érted? – vállamra rakta a kezét, és annak dacára, hogy le akartam rázni ott hagyta.
- Hát nem érted, Perrie? – rágóztam idegesen. – Mi már rég nem vagyunk együtt. Én mos Lilyvel vagyok! Úgy, hogy jó lenne, ha békén hagynál minket! – és ezzel remélem sikerült lerendeznem. De Perrie nem az a fajta ember, aki könnyen megérti és elfogadja a dolgokat.
- Ugyan már Zayn! – nevetett fel, és még tapsolt is a kezével. – Te komolyan szereted azt a lányt? Azt a senkit? – erősebben kezdtem szorítani a kormányt és összeszorítottam a számat, hogy biztos ne mondjak semmi olyat, amit később megbánnék. – Ne nevettess! Utánam leállnál egy ilyen jött ment lánnyal, akit még a külvilág előtt sem vállalsz fel, mert annyit sem ér neked? Vagy jobbat mondok. – tette fel a mutatóujját. – Még a családodnak sem mutatod be. Ja, és vajon miért? Várj, had gondolkodjak egy kicsit. – ujjával az állát kezdte ütögetni és egy másodpercig tényleg úgy tűnt, hogy elgondolkozik a válaszon. – Áh, tudom már! Mert félsz a véleményüktől. Mert nagyon jól tudod, hogy nem lenne nekik szimpatikus és soha nem tudna beilleszkedni közétek! Ugye jól mondom? – nézett rám ártatlanul. – De van még egy tippem. – kacsintott rám szenvtelenül. – Szeretnéd hallani? – nem mondtam semmit csak vártam, hogy folytassa. – Ő csak egy játékszer a számodra. – vont vállat teljesen természetesen. Mint ha éppen nem arról vitatkoznánk, hogy kicsoda és micsoda Lily Morgan. Akit faképnél hagytam, hogy a volt barátnőmmel beszéljek. Teljesen megfeledkezve a kocsiban ülő Perrie-ről, már nem tudtam másra gondolni, csak rá.
- Nem érdekel! – szakítottam félbe Perriet, kissé hangosabban a kelleténél. – Most már elég legyen! Nem tartozok senkinek sem elszámolással, hogy mit, miért és hogyan csinálok. Főleg nem neked! Az, hogy Lily mit jelent nekem, az csak rám és rá tartozik, senki másra! Majd, ha párkapcsolati tanácsadásra lesz szükségem, szólok. Addig is továbbra sem érdekel a véleményed, sem senki másé! Most pedig, ha nem haragszol, dolgom van. – utaltam erősen arra a tényre, hogy most már mennem kell és szálljon ki a kocsiból.
- Ezt nem csinálhatod Zayn! – hangjából sütött a düh és a sértettség, de engem ez egy cseppet sem tudott érdekelni. A fejemben egyetlen egy dolog járt. Az, hogy valószínűleg úgy megbántottam Lilyt, hogy soha többet a büdös életben nem áll velem szóba.
- Szállj ki a kocsiból Perrie! – néztem rá utoljára. Dúlva-fúlva megtette, amit kértem és hangosan becsapva maga mögött a kocsiajtót, betrappolt a házba. Én pedig azonnal indítottam. És oda mentem, ahova kellett.
- Csak látni szerettelek volna. – nézett fel pillái alól, úgy ahogyan régen tette. Amitől tudta, hogy mindig elvesztem az eszemet.
- Az igazat Perrie. – ráztam le magamról a kezét.
- Zayn. Ne legyél már ennyire merev. – nevetett fel jó kedvűen. És az őszintét bevallva, nekem semmi kedvem nem volt ehhez a báj csevejhez. De ezt itt és most le kellett zárni. Már nagyon régen meg kellett volna tenni, hiszen mi szakítottunk. Nem tudom, nem is értem, hogy miért húztuk eddig ezt a dolgot. Idegesen megráztam a fejemet és már szerettem volna túl lenni ezen az egészen.
- Mi szakítottunk! – emlékeztettem erre a nem kis dologra. – Közös megegyezés alapján! Akkor most mégis mit akarsz? – tártam szét a karom nem értem módon.
- Téged Zayn. – nézett rám azokkal a nagy szemeivel, amiből hirtelen minden játékosság eltűnt. – Mi egymásnak lettünk teremtve! Hát nem érted? – vállamra rakta a kezét, és annak dacára, hogy le akartam rázni ott hagyta.
- Hát nem érted, Perrie? – rágóztam idegesen. – Mi már rég nem vagyunk együtt. Én mos Lilyvel vagyok! Úgy, hogy jó lenne, ha békén hagynál minket! – és ezzel remélem sikerült lerendeznem. De Perrie nem az a fajta ember, aki könnyen megérti és elfogadja a dolgokat.
- Ugyan már Zayn! – nevetett fel, és még tapsolt is a kezével. – Te komolyan szereted azt a lányt? Azt a senkit? – erősebben kezdtem szorítani a kormányt és összeszorítottam a számat, hogy biztos ne mondjak semmi olyat, amit később megbánnék. – Ne nevettess! Utánam leállnál egy ilyen jött ment lánnyal, akit még a külvilág előtt sem vállalsz fel, mert annyit sem ér neked? Vagy jobbat mondok. – tette fel a mutatóujját. – Még a családodnak sem mutatod be. Ja, és vajon miért? Várj, had gondolkodjak egy kicsit. – ujjával az állát kezdte ütögetni és egy másodpercig tényleg úgy tűnt, hogy elgondolkozik a válaszon. – Áh, tudom már! Mert félsz a véleményüktől. Mert nagyon jól tudod, hogy nem lenne nekik szimpatikus és soha nem tudna beilleszkedni közétek! Ugye jól mondom? – nézett rám ártatlanul. – De van még egy tippem. – kacsintott rám szenvtelenül. – Szeretnéd hallani? – nem mondtam semmit csak vártam, hogy folytassa. – Ő csak egy játékszer a számodra. – vont vállat teljesen természetesen. Mint ha éppen nem arról vitatkoznánk, hogy kicsoda és micsoda Lily Morgan. Akit faképnél hagytam, hogy a volt barátnőmmel beszéljek. Teljesen megfeledkezve a kocsiban ülő Perrie-ről, már nem tudtam másra gondolni, csak rá.
- Nem érdekel! – szakítottam félbe Perriet, kissé hangosabban a kelleténél. – Most már elég legyen! Nem tartozok senkinek sem elszámolással, hogy mit, miért és hogyan csinálok. Főleg nem neked! Az, hogy Lily mit jelent nekem, az csak rám és rá tartozik, senki másra! Majd, ha párkapcsolati tanácsadásra lesz szükségem, szólok. Addig is továbbra sem érdekel a véleményed, sem senki másé! Most pedig, ha nem haragszol, dolgom van. – utaltam erősen arra a tényre, hogy most már mennem kell és szálljon ki a kocsiból.
- Ezt nem csinálhatod Zayn! – hangjából sütött a düh és a sértettség, de engem ez egy cseppet sem tudott érdekelni. A fejemben egyetlen egy dolog járt. Az, hogy valószínűleg úgy megbántottam Lilyt, hogy soha többet a büdös életben nem áll velem szóba.
- Szállj ki a kocsiból Perrie! – néztem rá utoljára. Dúlva-fúlva megtette, amit kértem és hangosan becsapva maga mögött a kocsiajtót, betrappolt a házba. Én pedig azonnal indítottam. És oda mentem, ahova kellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése