8. Nem sikítunk!!

Jó olvasást!

r.

 

Az öt fiú döbbenten állt Lea előtt és szerintem nem tudtak megszólalni a döbbenettől. Pár percig csendben álltak, majd elröhögték magukat és egy kis kört alkotva beszélgetni kezdtek. De olyan halkan, hogy mi ne halljuk. Odaléptem Leához.
- Te mégis mi a francot művelsz? – néztem rá elkerekedett szemekkel, miközben a könyökénél fogva arrébb húztam.
- Szerinted? – rántotta ki a szorításomból a kezét. – Nem egy nyavalyás CD-ért jöttünk ide. – húzta ki magát. – Miért? Szerinted hagytam volna, hogy ennyivel elintézzenek minket? Kérlek. – nevetett fel. – Ne nézz már ennyire naivnak. Én nem az a fajta vagyok, akivel ezt megtehetik. És mivel te hozzám tartozol, veled sem tehetik meg. – nézett vissza a fiúkra, akik még mindig beszélgettek.
- Kezdem bánni. – morogtam az orrom alatt.
- Ajj, már. – dobbantott egyet a lábával. – Egy nyavalyás dedikált CD-ért szerinted megérte volna ennyit utazni? Azt a rengeteg pénzt, amit kidobtunk az ablakon, megérte egy rohadt aláírt kép? Ez így nekem nem feküdt, ezért a kezeim közé vettem az irányítást. És mint látod, eléggé jól sikerült. – intett a fejével a fiúk irányába. Kétkedően néztem rá. – Ne nézz már így rám!
- De ez így akkor sem jó. Letámadsz öt sztárt, csak, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretted volna. Lea… - csóváltam meg a fejemet.
- Lily! – préselte a szájából a nevemet. – Halasztottunk egy évet az egyetemen. Így is elég nehezen tudtuk megoldani, hogy megkapjuk az engedélyt. Beálltunk dolgozni egy idióta éjjel-nappali bárba, ahol idiótábbnál idiótább embereket kell nap, mint nap kiszolgálnunk. Összeszedtük az összes pénzt, ami kellett a repjegyekre, a koncertjegyekre és ne felejtsük el, hogy egész nyáron itt leszünk. És mind ezt, azért, hogy lássuk őket. – intett hátra a kezével. – Na, meg Biebert. – hangja megremegett, szája mosolyra görbült, de gyorsan visszatért a földre. – Ezeket végig véve, szerinted nincs igazam? – tette csípőre a kezeit. Az ajkamat rágcsálva bólintottam.
- De. – adtam fel végül. – De, azért intézhetted volna finomabban is a dolgokat.
- Ugyan. – legyintett. – Az nem én lennék. – felnevettem.
- Ez igaz. – mosolyogva megcsóváltam a fejem.

- Na, lányok! – csapta össze a kezeit Harry. Mindannyian kíváncsian fordultunk feléjük. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem mindjárt összeesek.
- Most, aztán lehet, kidobatnak minket. – suttogtam Leanank.
- Ne légy már ennyi pesszimista. – suttogta vissza, miközben folyamatosan vigyorgott.
- Ezt nem így hívják. Inkább realistának. – böktem oldalba.
- Hagyd már abba, nem hallom mit mond. – bökött vissza.
- Sajnáljuk az előbbi kis incidenst. – folytatta Harry végig nézve mindenkin, de amikor hozzám ért, zavaromban azt sem tudtam hova nézzek. Harry-nek imádom a szemeit. Egyszerűen elvarázsolnak. Mikor Leához ért, tekintélyesen rá nézett, de ez egy olyan pillantás volt, amitől már rég elszégyelltem volna magam, de Leát nem kell félteni. Ő állta a tekintetét, sőt felhúzta a szemöldökét és még mintha egy kicsit csücsörített is volna. Én szégyelltem magam helyette is. – Mit szólnátok egy vacsorához? – tárta szét a kezeit mosolyogva. Az összes V.I.P. lány, felsikított kivéve mi, mert oldalba böktem Leát, és figyelmeztettem a legeslegelső szabályra, amit megbeszéltünk, még a repülőúton vagy ezerszer. NEM SIKÍTUNK! Mert a fiúk utálják, és nem akarunk olyan rajongóknak tűnni, mint a többiek.
- Hát akkor mire várunk még? – kiáltotta Louis, és karon fogva két lányt megindult velük a folyosó felé. A másik négy fiú is, követte Louis példáját és karon ragadva mindenkit, már a hátsó kijárat felé indultunk. Én Niall-hez kerültem, amit egyáltalán nem bántam, hiszen ő egy nagyon aranyos srác, de azért elég irigy voltam, azért, hogy Leana Zayn-hez került. Hátra fordultam hozzá, hátha le tudok valamit olvasni az arcáról, annyit sikerült, hogy a száját elhúzva vállat vonva tátogott a szájával egy ’bocsit’. Mosolyogva megráztam a fejemet és visszafordulva tanulmányoztam tovább Niallt. 

- Limuzinnal megyünk? – kiáltott fel az egyik lány. A többiek sikítva rohantak az autó felé és vetették bele magukat a hatalmas járműbe. Mondhatnám azt, hogy az ülésrend egyszerűen ment, de akkor még nagyon egyszerűen fogalmaztam volna. Mindenki a fiúk mellett akart ülni, ezért én meg Lea bevállaltuk a legtávolabbi helyet, a többieket meg hagytuk, hagy öljék meg egymást. Akkor legalább csak a mieink lesznek az este folyamán. Magamban felnevettem a saját kis poénomon. Észrevétlenül megfogtam Leana kezét és szorítottam rajta egyet, de közben nem néztem rá. Vette a lapot, visszaszorított, de ő is előre fele figyelt.
- Meséljetek magatokról lányok. – kérte Harry, gondolom, hogy ne álljon be kínos csönd a kocsiban. A lányok egymás szavába vágva próbálták elmondani, hogy kik ők, miért vannak itt, és hogy mennyire szeretik őket. Mosolyogva hallgattam őket, és kihasználva az időmet szemügyre vettem őt magát, végre teljes életnagyságban.

Egyszerű fekete farmernadrág volt rajta, kék dorkó és egy fehér póló, ami engedni láttatta a rengeteg tetoválását. Teste ugyanolyan volt, mint a képeken. Enyhén szálkás, kissé kidolgozott és pont olyan, mint ahogy képzeltem. Az alsó ajkamat rágcsálva néztem tovább. Tökéletes szája enyhén el volt nyílva, homloka ráncokban, mintha erősen gondolkodna valamin. És a legvégére direkt a szemeit hagytam. Azokat a csodás barna szemeket. Amik a képeken mindig mosolyognak, mindig vidámak. De most nem tudtam belőle kiolvasni semmit a szomorúságon kívül. Kezeit bámulta, de szerintem megérezte, hogy valaki nézi, mert hirtelen felpillantott és egyenesen rám nézett. Pont rám. Nem a mellettem ülő Leára, vagy a másik oldalamon az idegen lányra. Zavaromban elkaptam a fejemet és kibámultam a sötétített ablakon. Éreztem, ahogy az arcszínem egy élénkebb pirosas színt vesz fel, és hogy elönt a félelem. A fülem betompult és a szívem erős kalimpálásán kívül nem nagyon hallottam semmit. Úgy véltem már eltelt annyi idő, hogy feltűnésmentesen visszanézhetek, de amikor újból odapillantottam, még mindig engem nézett. Tekintete ködös volt, de még mindig tisztán láttam, hogy néz. Engem.