5. A karton

r. 

- Szerintem ez a legjobb étterem egész Londonban. – dőlt hátra tele hassal a székén Dave.
- De hát ez egy eldugott kis pizzéria. – nézett rá Lea értetlenül.
- Hát pont ezért. – röhögött fel. Nevetve megcsóváltam a fejemet, és a szám szélét megtörölve ledobtam a szalvétámat az üres tányéromra.
- Azt mondják. – kezdett bele Dave, de még mi előtt folytatta volna körbe nézett, hogy megbizonyosodjon róla, más nem hallja meg, amit mondani készül. – Szóval. – nézett vissza ránk, közelebb hajolva, és egy bizalmasabb hangot megütve. – Azt mondják, ebből a pizzériából szokott rendelni a One Direction. – a szám elé kaptam a kezemet, szemeim elkerekedtek. – Szóval lehet, hogy most olyan pizzát esztek, mint amilyet a fiúk szoktak. – kacsintott ránk. Csücsörítve dőltem hátra a székemben.
- Nem vagy vicces. – nézett rá csúnyán Lea.
- Ne már, Leana. Mondd, hogy nem volt jó. – mosolygott rá. Barátnőm elpirulva letekintett az asztalra, majd ő is hátra dőlt és vállat vont. Elkerekedve néztem végig a kis attrakciót.

- Merre viszel el még minket? – néztem Davidre kíváncsian. A sötét éjszakában sétálva, London gyönyörű.
- Nézzétek kiárusítás. – kiáltott fel Lea, és megragadva mindkettőnk karját a CD üzlet felé kezdett minket húzni. Nevetve hagytam magam, míg Dave nagy erőkkel próbált ott maradni, ahol álltunk. – Úristen mennyi CD. – nyögte barátnőm és már el is nyelte az üzlet. Dave követte.
- Úristen mennyi bábú. – tátottam el a számat. Lassan beljebb sétálva az ületben azt sem tudtam merre nézzek. Mindenfelé kartonok sorakoztak elém, és mind pont úgy nézett ki, mintha igaziak lennének. Adele, David Guetta, Jordin Sparks, Bruno Mars, Eminem, Jessie J, Kelly Clarkson, Katy Perry, Justin Bieber és még a One Direction is. A kartonok olyan sorban voltak elrendezve, mint, ahogy a CD-k voltak kirakva. Nem kell sokat találgatni ahhoz, hogy valaki engem megtaláljon. Megálltam az albumok előtt, hátha találok valami olyat, ami nekem még hiányzik a készletemből. De nem volt olyanhoz szerencsém. Azért a biztonság kedvéért átnéztem az összest. És megakadt a szemem egy válogatás listán. Ilyet még sehol nem láttam. Lassan kivettem a dobozból és alaposabban is szemügyre vettem. Ez egy válogatás CD volt. Nem volt rajta csak pár szám, és mindössze pár fontba került. Kezembe fogtam, a többi albumot visszaraktam és kutató pillantással fordultam körbe. Szemeimmel a pénztárat kerestem, amit meg is találtam. Odaléptem, a pultra helyeztem a lemezt, és vártam, hogy észrevegyen az eladó, aki pár másodperc múlva fel is bukkant.
- Csak ennyi lesz? – mosolygott rám kedvesen az eladósrác. Körülbelül tizenhét-tizennyolc évesnek saccolnám, helyes arccal, enyhén szálkás testel. Helyes, döntöttem el magamban pár másodperc alatt.
- Igen. – viszonoztam a mosolyát egy bólintás kíséretében. Beütötte az árat, majd elővett egy zacskót és beletette a vásárolt árut. – Ne haragudj, meg tudnád mondani, hogy mi ez a CD? – intettem a fejemmel a pult felé.
- Mármint arra gondolsz, honnan van olyan lemezünk, ami nincs kiadva, de még nem láttál ilyet sehol sem? – villantott rám egy harminckettes mosolyt.
- Igen. – bólintottam. – Ilyet még tényleg nem láttam, de akkor, hogy-hogy itt van ilyen? – könyököltem a pultra.
- Egyszerű. – vont vállat. – Ezt én csináltam.
- Mi? – néztem rá értetlenül.
- Összeraktam egy CD-re a leghallgatottabb dalaikat, letöltöttem a legnézettebb képüket, kinyomtattam, és kész. – tárta szét a kezeit.
- Komolyan? – nevettem fel idiótán.
- Komolyan. – bólintott büszkén.
- És viszik?
- Mint a cukrot. – húzta ki magát. Fejemet csóválva fizettem ki az albumért a pénzt.
- Hát köszönöm. – kezembe fogtam a szatyrot, és már elindultam, amikor hezitálva ugyan, de még is csak visszafordultam és megint letámadtam a srácot. – A karton eladó? – intettem a fejemmel a One Direction bábú felé.
- Nem. – nevetett fel.
- Biztos? – néztem rá szépen.
- Igen, de nem te vagy az első, aki el akarta már vinni. – vont vállat.
- De nekem nagy szükségem lenne rá. – vetettem be a gyönyörű szemeimet.
- Mint, ahogy az előtted lévő száz embernek is. Sajnálom, nem segíthetek. – húzta el a száját, és látszott rajta, hogy tényleg sajnálja.
- Na, idefigyelj! – lépett mellénk hatalmas hanggal Leana. – A barátnőm azt mondja, nagy szüksége van arra a kartonbábúra, akkor legyél szíves odaadni neki! – csapott a pultra. A srác ijedtében hátrébb lépett pár métert és felkapta maga elé a kezeit.
- Nagyon sajnálom, de nem adhatom oda, nem én vagyok a tulaj. – rebegte félősen. Hát az eszelős tekintetű Leátol én is megijednék.
- Ezt nem hiszem el. – fujtatott mérgesen. Megfogva a karomat arrébb vont, és a fülembe suttogott. – Háromra. – hajolt olyan közel a fülemhez, ahogyan csak tudott. Aprót bólintottam, hogy más ne lássa. Lea az ajtó felé biccentett Dave-nek, aki vette a lapot és már el is tűnt az üzletből. – Nos, köszönjük a segítséget. – fordult vissza szenvtelenül a srác felé.  – Nem raboljuk tovább az idődet. Köszönjük a CD-t. Viszlát. – mondta diplomatikusan, de aki ismeri, az már észrevette a szemében csillogó rosszaságot. Elfordult, erélyesen rám nézett, és még épp volt időm leolvasni a szájáról, hogy: három. Mind a ketten elkezdtünk rohanni teljesen ellenkező irányba. A vérem a fülembe dobogott, az adrenalin rengeteget emelt a gyorsaságomon, és pillanatok múlva már a kartonnal a kezemben szaladtam az üzlet kijárata felé. Az eladósrác még csak most ocsúdott fel a döbbenettől.
- Hé, ezt nem tehetitek! Azonnal álljatok meg! – kiabált utánunk, de akkor már késő volt. Mi már jó messzire jártunk. A terv tökéletes volt, megfogjuk a bábukat és már ott sem vagyunk. Csak azzal a ténnyel nem számoltunk, hogy a srác utánunk jöhet, és akár gyorsabb is lehet, mint mi.
- Futás! – kiáltottam nevetve. Dave és Lea között futottam, de az eladó egyre csak közeledett felénk.
- Állítsátok meg őket! Tolvajok! – ordította torkaszakadtából.
- Erre! – lökött be minket David egy kisebb utcába, aminek két kijárata volt. Jobbra és balra. Lea és én jobbra, Dave pedig balra fordult. A tüdőm már szúrt, a lábam fájt, de nem álltam meg, mert tudtam, hogy ha lelassítok, akármikor utolérhet minket a srác. – Lányok! – szólt utánunk Dave.
- Otthon találkozunk! – kiáltottam utána, miközben kissé hátrafordultam. Még épp láttam, ahogy David eltűnik egy utcában, a srác pedig még mindig fut utánunk.
- Sze… szerinted mikor unja meg? – zihálta mellettem szaladva Leana.
- Nem… tudom. – préseltem ki magamból. Lea berántott egy eldugott kis helyre, amíg megvártuk, hogy eltűnjön az üldözőnk.