11. Csak egy picit

Sziasztok! Nagyon-nagyon sajnálom, amiért mindeddig nem jelentkeztem, de mindennek megvan a maga oka. Remélem a következő részt hamarabb fogom tudni hozni. Jó olvasást! : )

r.

A fejem lüktetett, az izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokomon. Nem akartam elhinni, hogy képes voltam feljönni minimum két méteres magasságba, miközben tériszonyom van. Kezemet törölgetve húzódtam a korláttól lehető legmesszebb. De még így sem éreztem magam biztonságban. A szél folyamatosan tépte a hajamat, és a remegő lábam elég bizonytalanul állt a talajon.
- Hidd el, ha közelebb jössz, akkor is ugyanúgy fogsz félni, csak a különbség annyi, hogy még látni is fogsz. – fordult hátra hozzám mosolyogva Leana.
- Jó nekem itt. – mondtam bizonytalanul, remegő hangon.
- Gyere már. – intett, miközben megforgatta a szemeit. Közelebb lépett és a fülembe suttogott. – Ha úgy csinálsz, mint egy félős nyuszi, nem fogsz hozzá közelebb kerülni. – ezzel megfogta a könyökömet és a korláthoz húzott.
- Nekem jó volt ott is. – válaszoltam, miközben ráakaszkodtam a korlátra és nem terveztem, hogy valaha is elengedem.
- Talán félsz? – nézett rám Harry. A kék szemei világítottak az éjszakában, és ahogy rám nézett elakadt a lélegzetem. Hiába volt cinikus, hiába cukkolt.
- Csak egy picit. – válaszolt helyettem Lea, az ujjával mutatva azt a kicsit. Vágtam egy grimaszt, miközben alig vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek.

Nem szeretek gyengének tűnni, és most több méteres magasságba emelkedve, eléggé annak tűntem. Nem szeretem kimutatni a félelmeimet, de ha remeg a lábam, izzad a tenyerem és folyik rólam a víz, elég nehéz nem kimutatni, hogy mennyire nem szimpatizálok ezzel a helyzettel. De még így is, annak ellenére, hogy levert a víz, és az ideg összeroppanás szélén álltam, próbáltam másra koncentrálni. Erre a legalkalmasabb Malik volt, aki mereven állt mellettem és úgy szorította a korlátot, hogy félő volt összeroppantja. Az izmok kidagadtak a kezén, és azt hittem szét fog szakadni a karja. Állkapcsa megfeszült szinte hallottam, ahogy csikorgatja a fogát. Tátott szájjal néztem rajta végig. Testtartása feszes volt, és áradt belőle a feszültség. Én nem tudom, hogy mi történt, de egyszer csak ki bukott belőlem a kérdés.
- Jól vagy? – hangomra én magam sem ismertem rá. Haragos szemei azonnal rám villantak, és meglepetten nézett rám.
- Hogy mondtad? – kérdezett vissza értetlenül.
- Jól vagy? – ismételtem meg a kérdést, remegő, vékony hangon. De a pillantását nem bírtam tovább elviselni, elkaptam a fejemet és lebámultam a mélybe. Azonnal megszédültem, és jobban ráakaszkodtam a korlátra.
- Miért ne lennék jól? – kérdezett vissza idegesen, dehogy leplezni tudja zavarát, idétlenül felnevetett, ami tökéletesen állt neki.
- Csak… - visszanéztem rá – azt hittem, hogy… - szemei kíváncsiságot tükröztek, de közben volt benne valami él, amitől elszégyelltem magamat. – Mindegy. Nem az én dolgom. – legyintettem mosolyogva.
- Igazad van. – feszült meg újra az állkapcsa. – Nem a te dolgod. – szemei megvillantak és hirtelen újra haragos lett. Elakadt lélegzettel néztem rá.