4. Madam Tussauds

Boldog Új Évet Nektek! Meghoztam a következő részt, ami nekem annyira nem tetszik, de annyit elárulok, hogy az ötödiket élvezettel írtam. : )

r.

 

- Nem az a baj, hogy már nem jegyesek! – csattantam fel újra.
- Akkor? – nézett rám kétségbeesetten Lea. Nem tudta megérteni, hogy mit érzek. Pedig szinte ő is ugyanezt élte át nem is olyan régen. Pont neki kellene lennie, annak az embernek, aki átérzi ennek a dolognak a súlyát.
- Az a probléma, hogy így most megint ott van az a rohadt remény! – roskadtam le az ágyamra. Elterültem, a lábam lelógott, és egy hatalmas sóhajra volt szükségem, hogy vissza tudjam fojtani a sírásomat. – Megint szabad. Megint megdobogtatja a szívemet, és megint eléri, hogy teljesen beleessek.
- Holott azt sem tudja, hogy létezel. – szólalt meg Leana. Felemeltem a fejemet, és még épp elkaptam azt a pillantást, ami a saját arcomon is visszatérő jelenség. Egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, és tudtam, nem állok messzire a sírástól.
- Holott azt sem tudja, hogy létezem. – ismételtem suttogva. Visszaejtettem a fejemet az ágyra, a tekintetemet a plafonra szegeztem.
- Ha megint szabad, az azt jelenti, hogy megint bárkinek van nála esélye. És a remény apró szikrája újra fellobban, miszerint miért ne pont te lennél az-az egy, aki elnyerheti a szívéhez vezető utat?! Miért ne lehetnél te az, aki újra lángra lobbantja azt az ici-pici szikrát, és egy kis benzint locsolva rá, feléleszti a szerelmet jelképező hatalmas tüzet? Miért ne lehetnél te? – a hangja nem volt hangosabb, mint egy rovar zümmögése, mégis tisztán hallottam a csend uralta szobában. Leana fejben nem itt járt, hanem valahol nagyon távol. Egy egész kontinenssel arrébb, és már nem tudta elvonatkoztatni az én problémámat az övétől. Végül is majdnem ugyanaz… Felsóhajtva felültem az ágyon, hátamat a falnak döntöttem, felhúztam a térdeimet és kezeimmel átfogtam.

Húsz éves létemre egy olyan álomvilágban élek, melyből, ha kiszakítanak, megtörök és vérzik a szívem. Egy olyan álmot kergetek, amelyről tudom, hogy soha nem lesz az enyém, de néha napján jó elhinni, hogy történhetnek még csodák. Ez a dolog is, lehet akár csoda, vagy rossz. Ki, hogy fogja fel, hogy éli meg. Egy átok ez az élet, de menni kell tovább. Muszáj…

- Oké-oké lányok, kérlek, ne sikítsatok! – nézett felváltva ránk Dave. Szerintem nem tudja, hogy mire vállalkozott, mikor másodjára is útnak indult velünk városnézésre.
- Ez itt tényleg Robert Pattinson? – rebegtem halkan, csilingelő hangon. Az ujjaimmal óvatosan indultam el, hogy megérintsem a viasz bábút, de amikor már hozzá értem volna, David rá csapott a kezemre. Rá kaptam a tekintetemet, de olyan csúnyán nézett rám, hogy azonnal elszégyelltem magam. – Jól van, na. Tudom, megígértük, hogy viselkedünk. De olyan nehéz. – vágtam magam előtt karba a kezeimet.
- Menjünk tovább. – rázta meg a fejét nevetve a drága unokatesóm. Szemeimet forgatva követtem Leát és Davidet. Madam Tussauds panoptikuma csodálatos hely. Már most imádom, pedig körülbelül tíz perce lehetek itt.
- Ezt nem hiszem el! – ennyit hallottunk, ezen kívül már csak azt láttuk, ahogy Lea elrobog az egyik viaszbábú felé.
- Hát ezzel meg mi történt? – nézett rám Dave.
- A hangjából és a gyorsaságából ítélve, meglátta Mr. Bieber viaszt. – röhögtem fel. Pedig nem szép dolog kinevetni a másikat, de egyszerűen nem bírtam ki. És amiről nem tud, az nem fáj.
- Ti semmit sem változtatok. – mosolygott rám David. Vállat vonva belé karoltam és lassan tovább sétáltunk a panoptikumban. – Most te fogsz szívrohamot kapni? – nézett rám, amikor megálltunk az öt fiú előtt. A lábam hirtelenjében a földbe gyökerezett, nem tudtam megmozdulni. Úgy éreztem, hogy menten összeesem. A szívem kihagyott pár ütemet, majd, mint az őrült, egy gyorsabb iramot vett fel, és azt diktálta sebesen. – Jól vagy? – lépett elém Dave. Megfogta a karomat, és el akart húzni egy székhez, hogy leüljek. De a kirántottam a kezemet az övéből, és a viaszbábúk elé léptem. Mind tökéletes volt. Nem olyan, mint a képeken. Tökéletesen igaziaknak tűntek.