6. THE CONCERT!!!!!!

Sziasztok! Ezzel a résszel szeretnék mindenkinek egy hatalmas erőt és egy jó nagy adag kitartást kívánni holnapra, mert bármily fájdalmas is... holnap iskola. 

Jó olvasást! : )

r.

 

 

- Oké, kész vagy már? – kiabált át Lea a szobájából.
- Lassan igen. – kiabáltam vissza, miközben még fel-alá szaladgáltam a szobámban, hogy mindennel kész legyek.

Elérkezett a nagy nap. A koncert napja. Már egy hét eltelt a CD-s eset óta, de még nem jöttek értünk a rendőrök, ezért félelem nélkül mertünk utcára menni. Csak egy hiba volt. Valaki lekamerázott minket, és felkerültünk a Youtube-ra. Amivel nem is lett volna probléma, csak már több millióan megnézték a videót. Csak remélni merjük, hogy senki olyan nem látta, aki ismer minket. A kartonok természetesen megvannak. Itt állnak a szobánkban. Leánál Justin virít nálam pedig az öt fiú. A ma este nagy kérdése viszont, most sikerül megváltoztatni az életünket, vagy marad minden a régiben?

- Egy fotó mielőtt elindulunk? – nézett rám Lea, a telefonját a kezében lóbálva. Aprót bólintva beálltam mellé a tükörhöz. Egyszerű ruhákat vettünk fel. Rövidnadrág, félvállra lehúzható hosszú ujjú lazac színű pulóver és egy tornacipő. Lea is hasonlóan volt felöltözve csak a pulcsi nem egyezett. Az övé bézs színű volt és mind a két vállára le volt húzva. – Mosoly! – nézett vissza rám a tükörből. Egy harminckét wattos mosolyra húztam a számat, és ha nem lenne a fülem, a vigyorom körbe érte volna az arcomat. A vaku élesen villant, és a kép elkészülte után, erősen kellett koncentrálnom, hogy ne kenjem szét a szempillaspirálomat.
- Indulásra készen állva? – kukucskált be a nyitott ajtón Liz. Mosolyogva bólintottunk neki. – Elviszlek titeket. – ajánlotta fel kedvesen,
- Oh, az nagyon jó lenne. – néztem rá hálásan.
- Na, had nézzelek titeket. – jött beljebb a szobában. Megfogta mindkettőnk kezét és körbe pörgetett minket. Nevetve pörögtem.
- Mit gondolsz? Meg fognak minket látni a fiúk? – tudakolta kíváncsian Leana.
- Hát… ha kihagynak titeket, akkor fogalmuk sincsen, hogy mit veszítenének. – nézett végig rajtunk ragyogó szemekkel.
- Helyes. – bólintott elégedetten Lea.
- Mindent elraktatok? – nézett ránk felváltva.
- Igen. Minden itt van. – lóbáltam meg a táskámat.
- Akkor indulás! – csapta össze Liz a tenyereit.

- Annyi ember van itt, hogy levegőt sem kapok. – kiabálta nekem Lea, miközben két centire álltam tőle, és szorítottam a kezét, hogy ne veszítsük el egymást. Annak ellenére, hogy kiabált, még így is alig hallottam a hangját, mert elnyomta az a rengeteg ember, aki körül vett minket.
- Mégis mikor fogunk már bejutni? – kérdeztem, de tudtam, hogy ő sem tudja a választ.
- Egyszer biztos! – nézett hátra. – Szerintem lassan nyitniuk kellene a kapukat. – megpróbált az órájára nézni, de nem sikerült neki. – Ezt nem hiszem el! – fujtatott most már mérgesen. – Rám léptek vagy százszor, húzgálták már a hajamat, körülöttem mindenki izzad és egy milliméternyi helyem sincs, mert körbe vagyok véve. Haladjunk már! – borult ki most már teljesen.
- Nyugi. – szorítottam rá jobban a kezére. – Ahogy mondtad, lassan nyitják a kapukat. Nem sokára bent vagyunk. – próbáltam nyugtatgatni. De nem csak őt, hanem magamat is.
- Oké! Mindenki figyeljen ide! – szólalt meg egy hang messzire, de mivel mikrofonba beszélt jól értettük mit mond. – Öt perc múlva nyitjuk a kapukat! Mindenki készítse elő a jegyeket, hogy meg tudjátok könnyíteni a bejutásotokat!

- Mielőtt bementek a színfalak mögé tisztáznunk kell pár dolgot! – állt meg előttünk egy statiszta. A V.I.P. kártyánk a nyakunkban lógott és csak arra várt, hogy felmutassuk, fellépjünk a színpadra és oldalról figyeljük az eseményeket. Végig nézett rajtunk a statiszta srác, és amikor megbizonyosodott róla, hogy mindannyian megértettük, amit mondott, folytatta. – Nos, a kártyákat felmutatva felfog, titeket engedi a biztonsági őr. – mutatott el oldalra. – A koncert kezdetéig a kihelyezett székeken kell ülnötök! Ha elkezdődik a koncert, nem hagyhatjátok el a kijelölt területet! Nem szaladhattok ki a színpadra! És a legfontosabb nem támadhatjátok meg a fiúkat! – egytől egyig elidőzött rajtunk a szeme, majd bólintott, elindult és intett, hogy kövessük. 

- Pár perc emberek! – kiáltotta valaki. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem nem kell sok, ahhoz, hogy elájuljak. Nem vagyok egy félős típus, de most az egész testemben remegtem. Éreztem, ahogy az adrenalin csak egyre nő és nő és elönti az egész testemet. Beleborzongtam a gondolatba, hogy pár perc múlva, már előttem fognak állni, és én is hallani fogom a hangjukat. Élőben. Ahogy énekelnek. Több százezer embernek. Egy jól eső borzongás futott végig rajtam, ahogy ennek a gondolatnak felfogtam a súlyát és most már biztos voltam abban, ha tovább feszítik az idegeimet, itt helyben felrobbanok. De erre nem volt semmi szükség, mert a megmentésemre sietett egy statiszta, aki bemondta a végítéletemet. – Egy, kettő, három…