r.
Zayn
sötét szobájában ülve mindenfelől az ő illata áradt felém. Felkúszott a
testemen, elborította az agyamat, a torkomat és az orromat. Ha akartam volna
sem tudtam volna mást érezni, csak őt. A szívem vadul dobolt, ki akart törni
onnan bal fentről. Nem tudtam mire számíthatok tőle, amikor majd meglát, ezért
is féltem ettől a meglepetés dologtól.
Szinte
alig történt pár órája, hogy anya a kezembe nyomott egy mappát, ami tele volt
Londoni egyetemek prospektusaival, két repülőjeggyel és egy ház kulccsal. Abban
a pillanatban, ahogy felfogtam annak a mappának a súlyát, nem telt bele fél
óra, már otthon voltam anyával együtt és már csomagoltunk is. Leanat sem
kellett sokat győzködni, ahogy hazaért és rájött mit csinálunk már ő is csomagolt.
Körülbelül egy óra múlva már a reptéren voltunk és a Londoni gépen ültünk.
Ezért soha nem lehetek elég hálás a szüleimnek. Mindig azt nézték, hogy nekem
mi a jó, és hogy hogyan tudnának nekem segíteni, hogy még jobb legyen, de most
kitettek magukért is, és értem is. Sosem vágytam arra, hogy Londonban éljek, vagy,
hogy ide járjak egyetemre, de most, hogy mindez adott a világ összes kincséért
sem utasítanám vissza. De nem a kultúra és a hely vonz ennyire. Távolról sem.
Hanem ő maga. Zayn Malik. Teste, lelke, szerelme. Leszállva a Londoni gépről,
taxit fogva eljutottunk az új házunkig, de levegővételnyi időt sem hagytunk
magunknak. Csak kinyitottuk az ajtót, az előszobában leraktuk a cuccainkat és
újra taxiba ülve már a fiúk háza felé tartottunk.
Így
kerültünk ide. Ezért ülök most Zayn szobájában, rá várva. A karórámat
másodpercenként ellenőrizve számolok vissza a próbájukról. De már csak pár perc
és itthon vannak, ha nem ülnek be utána sehova, amit őszintén remélek, mert a
pulzusom már így is több mint kétszáz és már alig bírok magammal. A tudat, hogy
perceken belül láthatom, érezhetem, ölelhetem olyan dolgokat művel a testemmel,
szívemmel és az agyammal, hogy megijedek saját magamtól. A tenyerem izzadt, a
szám kiszáradt, a szívem pedig vad vágtában szaladt a végzete felé. Hallottam,
ahogy a kulcs megzörren a zárban és Harry és Zayn belép a házba. Nehéz lett
volna őket nem hallani, mert elég nagy hanggal voltak. Annyit értettem, hogy
veszekednek, de értelmes mondatokat nem igazán tudtam kivenni. És, ekkor
csörrent meg a zsebemben a telefonom. Kirántottam a zsebből és tátott szájjal
bámultam a képernyőt. Zayn hívott. ~ Úristen most mit csináljak? – ezernyi gondolat
szaladt át az agyamon megoldás után kutatva, de nem volt elég időm. A telefon
csörgött, Zayn közeledett. Végül felvettem.
- Haló? – szóltam bele rekedt hangon. Nem ismertem magamra.
- Lily. – a telefonon keresztül hallottam, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt.
- Mondanom kell valamit. – kezdtem bele, de nem hagyta, hogy folytassam. Félbe szakított.
- Igen. Nekem is. – a bólintását, már csak odaképzeltem.
- Gondolkoztam. – alsó ajkamat rágcsálva gyűrögettem a takarója sarkát.
- Azt hiszem, tudom, hogy min.
- Tudod? – kérdeztem vissza értetlenül. – Te tudod, hogy én… – nem hagyta, hogy végig mondjam, újból közbe vágott.
- Igen. És én is erre jutottam. – hangja feszült volt és fojtott. Nem éppen erre a fogadtatásra számítottam. – És szerintem mindkettőnknek így lesz a legjobb. Te ott vagy, odaát, én meg itt. És ez egy pocsék helyzet, de mit tehetnénk? Azt hittem, hogy meg tudunk birkózni ezzel a helyzettel, de kevésnek bizonyultunk hozzá. Hiányzol és én ezt nem bírom. Inkább ne áltassuk egymást tovább. Neked most a tanulásra kell koncentrálnod, nekem pedig a csapatra, a zenére és a koncertekre. Mindkettő időigényes dolog, főleg, hogy most elkezdődött az őszi fesztivál szezon. Hidd el Lily, rengeteget gondolkoztam már ezen, és… - sietősen beszélt, gyorsan hadart és ez csak akkor fordult vele elő, ha ideges volt, dühös vagy frusztrált. Esetleg mindhárom kombinációja egyszerre. Alig bírtam kivenni a mondanivalója lényegét. Értetlenül ráncoltam a homlokomat.
- Zayn. – kezdtem lassan, felfogva a szavainak súlyát. – Te most szakítani akarsz velem? – kimondva még rosszabbul csengett, mint a fejemben egy kósza gondolatként.
- Lily… - nem hagytam, hogy folytassa. Most én voltam, aki félbeszakította a másikat.
- Az bizony nagy kár lenne. – elmosolyodtam, felálltam az ágyáról és csendben kilopakodtam, miközben a normál hangerőn beszéltem tovább. A nappaliban találtam rá, az ajtófélfának volt dőlve. Szikár, izmos testét egy farmer takarta és egy egyszerű fekete póló. Illata hívogatóan csábítgatott magához. Megálltam a neki háttal lévő folyosón és onnan figyeltem tovább. – Mert, akkor most kárba menne az összes erőfeszítésem. – felnevettem. A telefonban visszhangzott a mondanivalóm, de már nem használtam tovább. Elemeltem a fülemtől. – Már pedig én nem szeretem a kárba ment erőfeszítéseket. Nem szabad pocsékolni. Szeretlek Zayn. És tudom, hogy te is szeretsz engem, úgy, hogy sajnálom, de nem. Nem fogadhatom el ezt az ajánlatot. Bele kell törődnöd, hogy a nyakadon maradok, akár tetszik neked, akár nem. – ahogy meghallotta a hangomat, testtartása megmerevedett, mintha valami viaszbábú állt volna előttem. Láttam, ahogy vesz egy óriási lélegzetet, amit bent tart, majd lassan, nagyon lassan és óvatosan megfordul. Figyeltem, ahogy arcvonásai ellazulnak, ahogy végig pillantott rajtam. Szemei hitetlenkedést tükröztek, ajkai mosolyra húzódtak.
- De, hogy? – értetlenkedett továbbra is.
- Így alakult. – tártam szét a kezeimet. Majd észbe kapva, hogy ott állok tőle másfél méterre, nevetve a hajába túrt és átszelve a köztünk lévő távolságot a karjaiba kapott, megpörgetett és egy olyan csókot kaptam, amit soha nem fogok elfelejteni. Keze az egész testemet bejárta, mintha most fedezte volna fel volna a kezeimet, arcomat, csípőmet, hátamat, derekamat. Nevetve túrtam a hajába és húztam magamhoz még közelebb, kiszorítva a köztünk fennmaradt levegőréteget is.
- El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy. – pörgetett meg még egyszer. A nyakába kapaszkodva hangosan nevettem karjaiban. Jólesően szívtam be illatát, mint valami drogot, amit napok óta nem kaptam meg, mert a dílerem eltűnt.
- Pedig de. – válaszoltam mosolyogva, ahogy talpra állított. – Mondtam, hogy érdemes felhívnom az anyámat. – nevetve rákoppintottam az orrára.
- Ezt anyud intézte? – nézett nagy szemekkel.
- Igen. – bólogattam, de azt a rohadt mosoly nem tudtam és nem is akartam letörölni az arcomról.
- Mindegy. – legyintett. Ujjaimra kulcsolta az övéit és a szobájába húzott. Becsukta mögöttünk az ajtót, majd az ágytámlának dőlt és az ölébe húzott.
- Hiányoztál. – morogtam a mellkasába.
- Te is nekem. – beletúrt a hajamba, úgy tartotta ott tovább a kezét, fejemet tartva. És abban a pillanatban madarat lehetett volna fogatni velem. Mert éreztem, hogy jó helyen vagyok, jó térben és jó időben. Végre megtaláltam a boldogságomat, és most már az óceán sem állhat közénk, akármennyire is igyekezett, de nem sikerült neki, nem tudott minket szétválasztani. Nem tudta elérni a célját. Még maga az Ördög sem volt rá képes, hát, akkor mit nekünk egy csepp óceán? Annál azért bátrabbak és okosabbak vagyunk, hogy megijedjünk egy kis víztől és időzónától. De, hogy most újból itt vagyok, már nem aggódok. Nem kell azon aggódnom tovább, hogy vajon mikor fogják lecsapni a kezemről az én Zayn Malik-omat, mert, ha már úgy hozta a sors, hogy mégis ebben az országban vendégeskedem tovább, az Ő társaságában, nem fogom kihagyni az alkalmakat, hogy minden szabad másodpercemet ne vele töltsem el. Így is túl sokáig éltem nélküle. Túl sokáig kellett nélkülöznöm az életemből. Nem akarok még egy másodperc tört tized részét sem nélküle elfecsérelni, mert, ahhoz, túl rövid az élet. Ha másra nem is, de a külön töltött idő megtanított erre. Hogy túl rövid az élet, és, hogy mennyire nagyon és visszavonhatatlanul beleszerettem Zayn-be.
- Szeretlek. – suttogtam a mellkasán feküdve, szívdobogását hallgatva.
- Szeretlek. – ismételte határozottan, az én szívemet megbolondítva.
- Haló? – szóltam bele rekedt hangon. Nem ismertem magamra.
- Lily. – a telefonon keresztül hallottam, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt.
- Mondanom kell valamit. – kezdtem bele, de nem hagyta, hogy folytassam. Félbe szakított.
- Igen. Nekem is. – a bólintását, már csak odaképzeltem.
- Gondolkoztam. – alsó ajkamat rágcsálva gyűrögettem a takarója sarkát.
- Azt hiszem, tudom, hogy min.
- Tudod? – kérdeztem vissza értetlenül. – Te tudod, hogy én… – nem hagyta, hogy végig mondjam, újból közbe vágott.
- Igen. És én is erre jutottam. – hangja feszült volt és fojtott. Nem éppen erre a fogadtatásra számítottam. – És szerintem mindkettőnknek így lesz a legjobb. Te ott vagy, odaát, én meg itt. És ez egy pocsék helyzet, de mit tehetnénk? Azt hittem, hogy meg tudunk birkózni ezzel a helyzettel, de kevésnek bizonyultunk hozzá. Hiányzol és én ezt nem bírom. Inkább ne áltassuk egymást tovább. Neked most a tanulásra kell koncentrálnod, nekem pedig a csapatra, a zenére és a koncertekre. Mindkettő időigényes dolog, főleg, hogy most elkezdődött az őszi fesztivál szezon. Hidd el Lily, rengeteget gondolkoztam már ezen, és… - sietősen beszélt, gyorsan hadart és ez csak akkor fordult vele elő, ha ideges volt, dühös vagy frusztrált. Esetleg mindhárom kombinációja egyszerre. Alig bírtam kivenni a mondanivalója lényegét. Értetlenül ráncoltam a homlokomat.
- Zayn. – kezdtem lassan, felfogva a szavainak súlyát. – Te most szakítani akarsz velem? – kimondva még rosszabbul csengett, mint a fejemben egy kósza gondolatként.
- Lily… - nem hagytam, hogy folytassa. Most én voltam, aki félbeszakította a másikat.
- Az bizony nagy kár lenne. – elmosolyodtam, felálltam az ágyáról és csendben kilopakodtam, miközben a normál hangerőn beszéltem tovább. A nappaliban találtam rá, az ajtófélfának volt dőlve. Szikár, izmos testét egy farmer takarta és egy egyszerű fekete póló. Illata hívogatóan csábítgatott magához. Megálltam a neki háttal lévő folyosón és onnan figyeltem tovább. – Mert, akkor most kárba menne az összes erőfeszítésem. – felnevettem. A telefonban visszhangzott a mondanivalóm, de már nem használtam tovább. Elemeltem a fülemtől. – Már pedig én nem szeretem a kárba ment erőfeszítéseket. Nem szabad pocsékolni. Szeretlek Zayn. És tudom, hogy te is szeretsz engem, úgy, hogy sajnálom, de nem. Nem fogadhatom el ezt az ajánlatot. Bele kell törődnöd, hogy a nyakadon maradok, akár tetszik neked, akár nem. – ahogy meghallotta a hangomat, testtartása megmerevedett, mintha valami viaszbábú állt volna előttem. Láttam, ahogy vesz egy óriási lélegzetet, amit bent tart, majd lassan, nagyon lassan és óvatosan megfordul. Figyeltem, ahogy arcvonásai ellazulnak, ahogy végig pillantott rajtam. Szemei hitetlenkedést tükröztek, ajkai mosolyra húzódtak.
- De, hogy? – értetlenkedett továbbra is.
- Így alakult. – tártam szét a kezeimet. Majd észbe kapva, hogy ott állok tőle másfél méterre, nevetve a hajába túrt és átszelve a köztünk lévő távolságot a karjaiba kapott, megpörgetett és egy olyan csókot kaptam, amit soha nem fogok elfelejteni. Keze az egész testemet bejárta, mintha most fedezte volna fel volna a kezeimet, arcomat, csípőmet, hátamat, derekamat. Nevetve túrtam a hajába és húztam magamhoz még közelebb, kiszorítva a köztünk fennmaradt levegőréteget is.
- El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy. – pörgetett meg még egyszer. A nyakába kapaszkodva hangosan nevettem karjaiban. Jólesően szívtam be illatát, mint valami drogot, amit napok óta nem kaptam meg, mert a dílerem eltűnt.
- Pedig de. – válaszoltam mosolyogva, ahogy talpra állított. – Mondtam, hogy érdemes felhívnom az anyámat. – nevetve rákoppintottam az orrára.
- Ezt anyud intézte? – nézett nagy szemekkel.
- Igen. – bólogattam, de azt a rohadt mosoly nem tudtam és nem is akartam letörölni az arcomról.
- Mindegy. – legyintett. Ujjaimra kulcsolta az övéit és a szobájába húzott. Becsukta mögöttünk az ajtót, majd az ágytámlának dőlt és az ölébe húzott.
- Hiányoztál. – morogtam a mellkasába.
- Te is nekem. – beletúrt a hajamba, úgy tartotta ott tovább a kezét, fejemet tartva. És abban a pillanatban madarat lehetett volna fogatni velem. Mert éreztem, hogy jó helyen vagyok, jó térben és jó időben. Végre megtaláltam a boldogságomat, és most már az óceán sem állhat közénk, akármennyire is igyekezett, de nem sikerült neki, nem tudott minket szétválasztani. Nem tudta elérni a célját. Még maga az Ördög sem volt rá képes, hát, akkor mit nekünk egy csepp óceán? Annál azért bátrabbak és okosabbak vagyunk, hogy megijedjünk egy kis víztől és időzónától. De, hogy most újból itt vagyok, már nem aggódok. Nem kell azon aggódnom tovább, hogy vajon mikor fogják lecsapni a kezemről az én Zayn Malik-omat, mert, ha már úgy hozta a sors, hogy mégis ebben az országban vendégeskedem tovább, az Ő társaságában, nem fogom kihagyni az alkalmakat, hogy minden szabad másodpercemet ne vele töltsem el. Így is túl sokáig éltem nélküle. Túl sokáig kellett nélkülöznöm az életemből. Nem akarok még egy másodperc tört tized részét sem nélküle elfecsérelni, mert, ahhoz, túl rövid az élet. Ha másra nem is, de a külön töltött idő megtanított erre. Hogy túl rövid az élet, és, hogy mennyire nagyon és visszavonhatatlanul beleszerettem Zayn-be.
- Szeretlek. – suttogtam a mellkasán feküdve, szívdobogását hallgatva.
- Szeretlek. – ismételte határozottan, az én szívemet megbolondítva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése