39. Dr. Styles rendel

r. 

Zayn szemszöge:

- Haver, miért mondtad neki, hogy próbánk van? – ült le mellém Harry a kanapéra.
- Nem tudtam vele tovább beszélni. – eldobtam a telefonomat, hangosan puffant a szoba másik felében.
- Mi van?
- Semmi. – kiabáltam el magam. Fejemet a kezembe temettem és ujjaimmal végig szántottam a hajamat.
- Ez kész. – röhögte el magát. – Ti tényleg összeilletek. Mindketten ugyanolyan szerencsétlenek vagytok. – veregette meg a vállam. Idegesen ütöttem el a kezét és rá meredtem.
- Még egy ilyen és esküszöm… - nem fejeztem be a mondatot, de mindketten tudtuk, hogy csak üres fenyegetés lett volna.
- Örülnötök kellene. Nem pedig folyamatosan hisztizni. Mondjuk Lily-t még megértem, hogy folyton sír…
- Sír? – szakítottam félbe, de figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
- Na, de te. Úgy viselkedsz, mint valami hisztis lány. Összeszedhetnétek már magatokat, mert ez már rohadt unalmas.
- Nincs szükségem a kioktatásodra. – morogtam.
- Tudom, nekem meg arra nincs szükségem, hogy minden nap a fanyar arcodat bámuljam.
- Neked nem hiányzik Lea? – szegeztem neki a kérdést.
- Dehogynem. – bólintott. – Már vagy hatszor beszéltünk is, mióta megérkeztek.
- Az nem olyan.
- Igazad van. Nem olyan. – bólogatott, mintha elgondolkodott volna. – De tudod, ez jutott. Hogy is szokta mondani a barátnőd? Ja, igen megvan. Ezt dobta a gép. – kacsintott, de most nem voltam vevő a humortalan vicceire. – Nézd. – fordította komolyra a szót. – Ez nem jó állapot, tény. De csak ideiglenes. Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna.
- Kösz, ez tényleg biztató. – mosolyodtam el fanyarul.
- Drága, Zayne. – veregette meg újból a vállamat, de ahogy rá néztem, rögtön el is kapta a kezét. – Tulajdonképpen mi is bánt most téged?
- Átmentél pszicho mókusba? – néztem rá furán.
- Dr. Styles rendel. – kihúzta magát ültében, majd a másik kanapé felé intett, hogy feküdjek le rá.
- Ne már! – röhögtem el magam.
- Igaz, ez Lily és Lea szakterülete, de most csak velem kell beérned, úgy, hogy legyen oly kedves Malik Úr, feküdjön le és mondja el mi bántja.
- Tudni akarod, hogy mi bánt igazából? – adrenalin féle kezdett el száguldozni a testemben és a dühöm egyre csak nőtt. – Azt hiszem, hogy sosem éreztem még így senki iránt. Talán még Perrie iránt sem. Ő is jó volt, tényleg szerettem, szép pár voltunk, de jobb így, hogy elmúlt. Magamban már tudod hányszor átgondoltam ezt a dolgot? Perriet? Mikor szakítottunk és elváltak az útjaink, azt hittem nem fogom tudni, túltenni magam rajta. És mikor újra akarta kezdeni, én majdnem belementem. De ott volt, egy de. Az a, de volt Lily Morgan. Elcsábított, úgy, hogy még csak nem is tudott róla. Idegesített, hogy alig beszélt, vagy, amikor beszélt akkor az idegesített. Az is, hogy eljött a találkozókra, az is, hogy nem. Minden idegesített vele kapcsolatban. Az őrületbe kergetett. És, most, hogy végre az enyém, közbe szól egy rohadt egyetem. Ami nem is lenne probléma, ha nem egy másik kontinensen lenne. De ott van. Amerikában. – hirtelen elhallgattam, haragom elmúlt és csak néztem ki a fejemből. Bámultam az üres falat.
- Meg van a diagnózis. – szólalt meg Harry.
- Na, és? Mit fejtett meg Dr. Styles? – néztem fel rá, egy hamis mosoly kíséretében.
- Szerelem.
- És a gyógyír?
- Lily Morgan.
- Fogd be! – morogtam, majd talpra ugrottam és berohantam a szobámba. Bevágtam magam mögött az ajtót és az ágyamra vetettem magam. Én is tisztában vagyok vele, hogy szeretem. Nem kell rá folyton emlékeztetni. Hallani akarom a hangját! Érezni az illatát! Érezni a testét, amikor átölelem! Az ajkaimon az ajkait! Érintését a bőrömön! Végig akarok simítani a testén, és látni akarom, ahogy kirázza a hideg az érintésemtől, jó értelemben! Hallani akarom a nevetését, amit én okozok! Érezni akarom! – A rohadt életbe is! – kiáltottam és magamban átkoztam az egész kontinenst, mert elrabolták tőlem.