38. Ő Londonban, Én New York-ban

r.

 

- Lily. – sóhajtott fel megkönnyebbülten Zayn a vonal túloldalán.
- Én… - kezdtem volna a mentegetőzést, hogy miért nem hívtam, de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Ugye nem történt semmi, hogy ilyen későn hívtál? – aggodalmaskodott. Torkomon akadt a szó, nem bírtam válaszolni. Hiszen, míg én itt sajnáltatom magam, addig ő aggódott értem.
- Én… - lenyeltem a gombócot a torkomban, és megpróbáltam valami értelmes választ adni. – Nem. – ráztam meg a fejem, mintha láthatná. – Nem volt semmi baj. Keveset késett a gép és már hazaértünk.
- Akkor?
- Mi? – kérdeztem értetlenül.
- Miért nem hívtál hamarabb? – hangja már vádlón csengett.
- Én… most kapcsoltam be a telefont és olvastam el, meg hallgattam le az üzeneteket. Mire a végére értem már pont hívtál. – hazudtam könnyes szemekkel.
- Jó. – pár másodpercig feszült csend visszhangzott közöttünk, és már majdnem feladtam, amikor újra beszélni kezdett egy számunkra jelentéktelen témáról. – Sikerült berendezkednetek? – hamisan felnevettem.
- Az elég nagy túlzás. Még a nejlonhuzatok rajta vannak a bútorokon és még ki sem csomagoltunk. – magyaráztam a takarómat piszkálva.
- Kéne segítség? – hallottam a hangján, hogy mosolyog és a másodperc törtrésze alatt akkorát dobbant a szívem, hogy majd belehaltam. Ez egy kétértelmű kérdés volt, és ha belegondolok, hogy milyen lenne, ha itt állna az ajtóm előtt… De nem! Ilyenekre nem gondolhatok! Mert ő ott van, Londonban, én meg itt, New Yorkban.
- Az jó lenne. – préseltem ki magamból ezt az egyszerű választ, de nem gondoltam olyanokra, hogy Zayn és egy ajtó. Az én ajtóm.
- Hátha. – mosolyát már csak magam elé képzeltem.
- Igen, hátha. – bólintottam. – Lehet, holnap felhívom a szüleimet. – mondtam csendesen tématerelés képen.
- Igen? – hallottam a hangján, hogy meg volt lepődve. Soha nem beszéltem Zayn-nek a szüleimről, sem Leanaéról. És nem azért, mert olyan rosszak lennének, vagy gonoszak, csak soha nem volt olyan a pillanat. Nem is nagyon kérdezősködött róluk, ahogy én sem az ő családjáról. Nem ért meglepetésként, hogy ő furcsállotta ezt a kijelentésemet.
- Igen. Tudod… - miközben beszéltem a takaróm sarkát piszkáltam szabad kezemmel. – Ők itt élnek New York-ban. Anya, ha úgy vesszük lakberendező. Lehet, megbeszélem Leával, hogy hívjuk fel és kérjünk segítséget a lakással kapcsolatban.
- Ha úgy vesszük? – kérdezte furán.
- Ühüm. – bólogattam, bár ő úgy sem látja. – Nem ez a szakmája. – magyaráztam. – Ez csak afféle hobbi nála, de nagyon jó benne. Már nyitott is egy ilyen üzletet.
- Aha.
- Úgyhogy, lehet, hogy holnap felkeresem.
- Akkor nem is fogsz unatkozni.
- Te mit fogsz csinálni holnap? Vagyis most nem tudom, mi van nálatok. Nappal vagy éjszaka. De érted. – magyaráztam, mint valami idióta.
- Délelőtt stúdiózunk a srácokkal, délután pedig irány egy stadion, mert este koncert.
- Értem. – szemeimet megint könnyek kezdték behálózni. A koncert embereket jelent. És azokból is leginkább lányokat. Na meg V.I.P. jegyesek. Olyanokat, mint amilyenek mi voltunk annak idején Leával.
- Akkor holnap majd hívsz te, jó? – kérdeztem azzal a rohadt gombóccal a torkomban. – Tudod, én egész nap ráérek, de ha nektek ilyen sűrű napotok lesz holnap nem akarok zavarni és majd, ha ráérsz, akkor hívsz.
- Jól van. – hangja beleegyező volt. – Viszont most le kell tennem, kezdődik a próba.
- Oké. – suttogtam csendesen.
- Holnap hívlak. – köszönt el.
- Szeretlek. – suttogtam könnyekkel az arcomon, az üres telefonnak.