20. A döntés az enyém

Életem! Mihamarabbi jobbulást szeretnék neked kívánni ezzel a számomra igencsak hosszú résszel. : ) Jó olvasást. : )

r.

 

- Micsoda? – ráncoltam a homlokomat. – Ígéret? – néztem rá értetlenül. Nem értettem, hogy miről beszél.
- Nem baj, Kedvesem. Majd idővel eszedbe fog jutni. – simított végig hüvelykujjával az arcom vonalán, majd leejtette maga elé a kezét és csibészesen elmosolyodott. Egyszerűen nem tudtam neki ellenállni, akármennyire is titokzatos volt, nem tudtam nem elmosolyodni vele együtt én is. Hiszen mosolya engem is mosolyra késztetett. És ez így volt jó. – Akkor… - emelte fel jobb kezét, tenyérrel felfelé, kérdőn nézett rám. – Mehetünk? – szemeiből nem tudtam kiolvasni semmit. Olyan titokzatos volt, mint a legsötétebb éjszaka, amikor nincs nálunk zseblámpa és térkép, és nem tudunk tájékozódni. És most itt volt a kérdés, hogy hagyom, hogy magával rántson sötét, árnyékokkal teli világába, vagy maradok a fény oldalán, mint további jó kislány, és élem tovább szürke életemet, mintha ez a pár nap meg sem történt volna? A döntés az enyém volt. És szívből reméltem, hogy jól döntöttem. Kezemet nagyon lassan felemelve csúsztattam ujjai közé, és hagytam, hogy berántson az árnyék oldalra. (ÁLLJ ÁT A SÖTÉT OLDALRA!! VAN NÁLUNK SÜTI!!! bocsi, ezt nem hagyhattam ki XDD)

- Mégis hova megyünk? – kérdeztem a kocsiban ülve, lábaimat felhúzva az ülésen, nem törődve azzal, hogy esetleg összepiszkolom az ülést. Az újonnan kölcsön kapott tornacipőm díszelgett a lábamon, és azt nézegettem, miközben Zayn-hez beszéltem.
- Nem sokára megtudod. – ismételte el, azt hiszem harmadjára, mióta a kocsiban ültünk, és fogalmam sem volt, hogy merre tartunk. És a legfurcsább az egészben az, hogy egyáltalán nem zavart a hirtelen jött tudatlanságom. Olyan mintha nem kellene aggódnom a holnap miatt. Ez egy fajta szabadságérzetet adott a lelkemnek.

A titokra, hogy mégis hova tartottunk hamar fény derült. Egy csendes és nagyon eldugott kávéházba vitt, ahol a kocsiból rendelte meg a kávénkat és a fánkunkat. Kedvesen rá mosolygott az eladó lányra, aki az ablakon keresztül átadta neki a megrendelt reggelinket. Fizetett, a kezembe nyomta a két barna zacskót és újra elindultunk. Lassan kortyoltam bele a forró kávémba, de hihetetlenül jól esett.
- És most merre? – néztem rá kérdőn, miközben újból beleittam az italomba. Felnevetett.
- Mindjárt ott vagyunk. – válaszolt egy fél oldalas mosoly kíséretében. Nem tudtam, nem figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire szórakoztatja és feldobja tudatlanságom, mi szerint fogalmam sincs semmiről. Mintha a szememet bekötötte volna egy kendővel és vakul bíznom kellett benne, akármit is szándékozott tenni velem. Az adrenalin a véremben száguldozott, ezáltal feltöltve engem, és alig bírtam egyhelyben maradni, már tudni akartam az igazat. 

Először egy – azt hiszem – gördeszka pályán kötöttünk ki. De egy lélek sem volt ott. A növények már benőtték a lelakatolt vasrácsos kaput és látszott, hogy nem mostanában jártak itt. A falak össze voltak grafitizve és üvöltött a helyről az elhagyatottság. Kiszállt a kocsiból, én pedig követtem. Felhúzta magát a kerítésen, egy nagy lendületet vett és már a másik oldalon is volt. Tátott szájjal néztem végig a jelenetet. Egy csibészes mosoly kíséretében lehajolt, felhúzta a támasztót ez által kitárva előttem a kaput. Biccentettem felé köszönet képen. 

Kivételesen nem esett az eső, egy felhő sem volt az égen és jólesően töltődtem fel a napsugarakkal. Közelebb lépett hozzám és kivette a kezemből a másik papírpoharas kávét és a fánkokat. Egyet a kezembe nyomott a másikat körülbelül másfél perc alatt el is tűntette, míg én csendben majszoltam mellette a csokis fánkot. Már kihűlt, de még puha volt.
- Szeretek itt lenni. – szólalt meg hosszas csönd után. Rákaptam a tekintetemet és elmosolyodtam. A szemei a távolba révedtek és a nagy kékséget bámulta. Lehet, hogy testben itt volt, de fejben valahol egészen máshol járt.
- Jó a csend. – válaszoltam pár perc után. Nem néztem már őt, inkább vele együtt csodáltam az eget. Mintha kitaláltam volna a gondolatait, rám kapta a tekintetét és éreztem, ahogy elmosolyodik. Csendben álltam mellette és én is mosolyogtam a semmibe. A tekintetét még mindig magamon éreztem, és már nem bírtam tovább elnevettem magam. Kérdőn felhúzta jobb szemöldökét. – Vagy netán rosszul gondolom? – utánoztam le arcmimikáját. Farkasszemet néztünk és éreztem, ahogy a csend egyre jobban mélyül közöttünk és a tiszta, friss levegőt felváltja valami teljesen más. Egy frusztrált légkör, ami késztetést ad arra, hogy közelebb lépjek hozzá, tarkójára simítsam a kezemet és beletúrjak a hajába. Így húzva magamhoz közelebb, hogy meg tudjam csókolni, puha, hívogató ajkait. Újra érezni akartam csókja ízét, ölelését derekamon, csípőmön. Érezni akartam keze melegét csupaszon hagyott testemen. De a vágy, hogy hozzá érhessek, kevesebbnek bizonyult, mint a félelmem, hogy hogyan reagálna minderre. Kiszámíthatatlansága az őrületbe kergetett. Gondterhelten és reszelősen fújtam ki bent tartott levegőmet. De még elég közel állt, hogy érezze arcán lélegzetem. Szemem sarkából láttam, ahogy kirázza a hideg. Muszáj voltam elfojtani egy mosolyt.
- Nem. – szólalt meg hosszú hallgatás után. Hangja rekedt volt és éreztem, hogy most elrontottuk a pillanatot. Zavartan kaptam el róla pillantásomat és a cipő orrát kezdtem vizslatni. – Menjünk. – intett a fejével a kocsi felé. Alsó ajkamat rágcsálva bólintottam és mosolyogva vettem tudomásul, hogy engem kizárt ő pedig bent maradt az elhagyatott gördeszka pályán. Megálltam és megvártam, míg még egyszer bemutatja erejét. Pár pillanat alatt már mellettem is termett. Harminckét wattos mosolyomat megvillantva felé szálltam be a kocsiba.
- És most merre? – meredtem rá kíváncsian és egyben izgatottan.
- Hihetetlen, hogy mennyire kíváncsi vagy. – nevetett fel, ahogy beindította a kocsit.
- És az baj? – kérdeztem nagy szemekkel.
- Nem. – rázta meg a fejét mosolyogva. – Ez jó. – mosolygott továbbra is, én pedig értetlenül meredtem rá, de egy intéssel le is zárta a dolgot. Vadul dobogó szívvel vártam a következő megálló helyünket, és akkor még nem is sejtettem, hogy mi fog még rám várni a mai nap folyamán.