21. Bizonyíték arra, hogy ez az egész valóság.

r.

 

Azt hittem az elhagyatott gördeszka pálya után, már semmin nem fogok tudni meglepődni, de Zayn nem az a fajta ember, akin könnyen ki lehet igazodni. Mindig meg tudja cáfolni a gondolataimat, a szavaimat és a tetteimet. London egyáltalán nem olyan, mint ahogy a képeken bemutatják. Jó, nyílván a hasonlóság meg van, és minden egyéb is. De annál sokkal több van benne, mint ahogy az ember elképzeli. És most, hogy már szinte minden eldugott helyen jártam, - amiket eddig nem is ismertem – kimerem jelenteni, hogy még jobban imádom, mint eddig! 

Az egész nap folyamán folyamatosan egy átkozott vigyor ült az arcomon. Akárhova mentünk, akármit csináltunk, folyamatosan mosolyogtam. Még akkor is, amikor a kegyetlenül ostoba kérdéseimre, még kegyetlenebb és még ostobább válaszokat kaptam. Viszont le a kalappal Zayn előtt. Egész nap bírta és azt hiszem, hatalmas piros pont jár neki, azért, hogy nem rakott ki az egyik sarkon, mikor már tényleg az őrületbe kergettem.
- Mi a következő megálló hely? – néztem rá őszinte kíváncsisággal. A lábaimat féloldalasan felhúztam és hatalmas szemekkel vártam válaszát. Egy másodpercre elszakította tekintetét az útról és rám nézett. A szája nem mosolygott, de a szemén láttam, hogy szórakoztatónak tart.
- Nem sokára megtudod. – megvillantotta lélegzetelállító mosolyát, amitől a lányok rögtön eldobják az agyukat és tovább suhantunk az úton. Akadozó lélegzetvételek közepette, elszakítottam róla a pillantásomat és hirtelen valamit nagyon érdekesnek tartottam a kezemen. 

Azt hiszem az agyam egyik fele még mindig nem fogta fel a mai napot. Viszont az agyam másik fele – az értelmesebb, ami még tudott gondolkodni – tudta, hogy mégis mi történik. Hogy nekem ezt nem kéne. Hogy most nem csak egy délutáni autókázásról van szó, valaki félig idegen emberrel. Tudta, hogy Zayn Malik mellett ülök egy kocsiban. Csak mi ketten. És London. Egy idegen országban, idegen városban, idegen környéken. És, ha most a fejembe venném, hogy kiszállok és haza akarok menni, semmit sem tudnék tenni, mert fogalmam sincs, hogy hol vagyunk. Nem ismerek itt semmit. És teljesen mindegy, hogy mennyit bújtam az úti könyveket, mennyit olvastam Londonról, mennyit álmodoztam róla. Rá kellett jöjjek, hogy ez nem az én világom. És most teljes tanúbizonysággal be kell jelentenem, akármennyire fáj is, de én nem tartozom ide. Ez nem az én világom. Úgy, hogy valószínűleg rossz emberrel ülök egy autóban. De, ahogy a kezeimről újból felpillantottam Zayn-re, akaratlanul is elmosolyodtam. Csendben és óvatosan végig néztem rajta. Pilótafazonú napszemüvege mögé rejtette gyönyörű, mélybarna szemeit. Fekete pólója alól tökéletesen látszott néhány tetoválása, izmai megfeszültek, ahogy ráfogott a kormányra. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Szerettem volna, de egyszerűen nem ment. Egyszerűen nem voltam képes elfogadni azt a tényt, hogy én Zayn Malik-kel ülök egy kocsiban, és tartunk egy számomra még ismeretlen helyre. Szerettem volna, ha el tudom hinni és fel tudom fogni, de valamiért az agyam teljesen leblokkolt és bedobta a törölközőt. Kellene valami kézzel fogható bizonyíték arról, hogy nem álmodok. Hogy a képzeletem nem játszik velem semmilyen gonosz és rossz játékot. Kellett volna valami bizonyíték, hogy ez a valóság.

- Oké, és most hol vagyunk? – tártam szét a kezemet egy domb tetején. A nap már lassan kezdett nyugovóra térni és a hőmérséklet is kezdett folyamatosan csökkeni. Hátra fordultam Zayn-hez, aki a kocsinak támaszkodva állt, karba tett kézzel, felhúzott lábbal. A napszemüveget levette. Itt már nem láthatott minket senki.
- Ez a kedvenc helyem. – vont vállat.
- Oh, oké. – bólintottam, mint aki érti. Belül tanácstalanul értetlenkedtem, végül feladtam, hogy valaha is megértem ezt a számomra csodálatosan, távolinak tűnő embert és inkább mellette nekidőltem én is a kocsinak. Hosszas hallgatás után, úgy éreztem meg kell szólalnom. – Köszönöm, ezt a mai napot. – mondtam csendesen, de nem néztem rá. Éreztem, hogy mosolyog, de nem néztem rá, csak csendben álltam mellette és tördeltem a kezeimet.
- Oké. – biccentett, miközben megvonta a vállát. Nem is vártam tőle mást. Elmosolyodtam.
- Tudod. – kezdtem gyengén. – Nem akarom elhinni ezt.
- Mit? – nézett értetlenül, miközben felnéztem rá.
- Ezt. – tártam szét a kezemet. – Az egészet.
- Mi? – nevetett fel értetlenül.
- Kell valami bizonyíték arra, hogy ez az egész valóság. – suttogtam a csokoládébarna szemekbe bámulva.
- Bizonyíték? – vonta fel a szemöldökét.
- Jó lenne. – bólintottam egy halvány mosoly kíséretében.
- Oké. – suttogta és olyat tett, amire jogosan mondhatom, hogy életem végégig emlékezni fogok.

Kezeit leengedte és most már nem fonta össze maga előtt. Felemelve jobb karját megfogta kezemet és összekulcsolta ujjainkat, úgy húzott közelebb magához. Nem tudom, hogy történt, ki kezdeményezte ezt az egészet, csak annyit tudok, hogy a légkör hirtelen megváltozott. A hőmérséklet mintha plusz ötven fok lett volna. Lélegzetemet visszatartva vártam. Szemeimet már lehunytam és önkényesen vártam a beteljesülésre. Ajkai óvatosan tapadtak az enyémekre és élveztem, ahogy mézédes illata közben elbódítja tudatomat és kiűz belőle minden más gondolatot. Szája elnyílt, vele együtt az enyém is, és nyelve átfurakodott – utat törve magának – az én számba. A gyomromban szunnyadó lepkék, akikkel már vagy tizenhárom éves korom óta nem találkoztam, most újra éledtek és gyors szárnycsapásokkal jelezték nekem, hogy még élnek és virulnak, nem mellesleg még mindig itt vannak. Két keze közé fogta arcomat, miközben ajkaimat még mindig nem eresztette. Közel voltam az ájuláshoz, egész testem megremegett közelsége, illata és íze miatt. Érintése nyomán forróság öntötte el a testemet és keze helyén égett a bőröm. A csók lassú volt, nem akart elsietni semmit. Nem volt olyan vad, mint a partin, pár nappal ezelőtt. Most érződött rajta, hogy nem rohan és szívből reméltem, hogy nem csak én képzelem bele az érzelmeket.