18. Ne aggódj, Kedvesem!

Sziasztok! Remek időnk volt ma. : ) Ennek örömére megjöttem a következő résszel. Jó olvasást! : )

r.

Amint beléptünk a sztároknak kialakított kis helyiségbe a fotósokat kizárták és mindenki kénye kedve szerint szórakozhatott. Malik kérdésére nem feleltem. Úgy döntöttem nem veszem a fáradtságot, hogy buta kérdésekre válaszoljak, és nem mellesleg sem kérdés nem volt, és még választ sem várt. Ahogy a zárt szobába léptünk, azonnal megváltozott a légkör, mindenki szabadabb lett és nyíltabb. Malik lelépett az oldalamról, és azt hiszem Harry mellett láttam legutóbb. 

Kényelmetlenül éreztem magam, ahogy ott álltam a terem sarkában. Senki sem foglalkozott velem. Mindenki levegőnek nézett, mintha ott sem lettem volna. Mintha nem is léteztem volna. Az agyamban cikáztak a gondolatok, egyik a másik után ölte meg egymást. Úgy éreztem mindjárt szétrobbanok. Egy emberekkel teli szobában álltam, mégis olyannyira egyedül éreztem magam, mint az óceánok legnagyobb ragadozója, emberek, barátok nélkül. 

Legnagyobb boldogságomat a bárnál leltem meg, a pultos mellett, aki folyamatosan töltötte nekem a jobbnál jobb martinikat. Negyvennyolc órája ébren voltam, és még sem éreztem magam fáradtnak. Legalábbis fizikailag nem. De lelkileg nyúzott voltam és kimerült. Mégis egész este mosolyogtam és játszottam a tökéletest. Mert ehhez értek. Végtére is… pszichológusnak készülök. Erre a gondolatra egy igazi vigyor kúszott az ajkaimra, és jókedvűen kortyoltam bele az ötödik martinimba.
- Mit csinálsz? – fogta meg valaki elég erőteljesen a könyökömet. – Részeg akarsz lenni? – suttogott a fülembe. Éreztem a hangján, hogy eléggé fegyelmeznie kell magát ahhoz, hogy csendben és normálisan tudjon hozzám beszélni.
- Semmi közöd hozzá. – búgtam neki vissza, miközben újra felvettem a poharamat. – Azt csinálok, amit akarok. – jelentettem ki, még mielőtt beleittam volna az italomba.
- Tedd le! – hangja fojtott volt, és éreztem, ahogy a feslett idegszálain táncolok. A gondolatra, hogy valamivel végre én is tudom idegesíteni, az agyamban egy huncut kis ördög, már táncra perdült és nem bírt magával. Felkuncogtam. – Azt mondtam, tedd le! – ismételte meg magát még egyszer.
- Mert mi lesz? – néztem végre fel rá, ahogy a poharat visszahelyeztem a pultra. – Itt hagytál, gondoltam feltalálom magam. – vontam vállat ártatlanul. – És szerintem elég idős vagyok ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit csinálhatok és mit nem. – álltam fel a bárpulttól. – Köszi. – intettem a pultos srácnak, aki csak mosolyogva biccentett felém. Elindultam Lea felé, aki Harry mellett ékeskedett és mosolyogva beszélgetett egy számomra ismeretlen emberrel. Malik hirtelen elkapta a kezemet és visszahúzott magához.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy most megszöksz? – mosolygott gonoszan, miközben csillogott a szeme. Elvesztem mogyoróbarna pillantásában.
- Fáradt vagyok. – nyögtem ki nagy nehezen ezt a mondatot.
- Kérlek, Kedvesem. – mosolyodott el gyengéden. – Fiatal még az éjszaka. – kacsintott rám, majd egy eddig láthatatlan ajtó felé kezdett húzni. Én pedig, mint a farkas áldozata, csak hagytam magam és sodródtam az árral.

Halványan érzékeltem magam körül a dolgokat. Hogy kinyitódik az ajtó. A szél végig fut a testemen és kiráz a hideg. Pár lépést a sötét és hideg utcán, majd megbotlottam és Malik elkapott. A levegő még hidegebb lett, nekem pedig nem volt se blézerem, se kabátom. Pár másodperc ácsorgás után, megállt előttünk egy fekete terepjáró, aminek az ajtaját udvariasan kinyitotta előttem Zayn. Egy biccentéssel köszöntem meg, majd beestem az anyós ülésre, és vacogva vártam, hogy bőrömet felmelegítse a kocsi melege. Az ismeretlen sofőr kiszállt és helyét Malik vette át.
- Fázol? – kérdezte, miközben bekötötte magát. Fogvacogva bólintottam. Elmosolyodott, benyomta a fűtést, a rádiót és indított. Lerúgtam magamról a cipőt, a hidegtől átfagyva, még remegve kapcsoltam be a biztonsági övemet. Kényelembe helyeztem magam. Felhúztam térdeimet, rásimítottam a kezemet, és arra fektettem fejemet. Tekintetemmel Zaynt figyeltem vezetés közben. – Mi az? – kérdezte pár perc csend után.
- Semmi. – ráztam meg mosolyogva a fejem. – Csak, azon gondolkodom, hogy… - itt elakadtam. Nem tudtam, hogy folytassam. A hirtelen támadt melegtől az alkohol kezdett dolgozni a szervezetemben, és éreztem, ahogy a szemeim egyre jobban nehezednek el.
- Hogy? – kérdezett vissza, miközben izmai megfeszültek a kormányon.
- Hogy még nem is ismerjük egymást. – nyögtem ki, miközben elnyomtam egy ásítást.
- Ne aggódj, Kedvesem. – egy pillanatra elszakította a tekintetét az útról, a kormányról a kezét, és gyengéden végigsimított az arcomon. – Lesz még alkalmunk megismerkedni.  – mosolyodott el.