22. Ő Zayn Malik

r.

 

Az ég mintha csak valami rosszat tettünk volna, hatalmasat morajlott és villámlott. A semmiből kezdett el szakadni az eső. Amilyen gyorsan történt a csókunk olyan gyorsan is váltunk szét és én néztem az ég felé. Az esőcseppek már mély foltot hagytak a ruháimon, az arcomat pedig teljesen eláztatták. Tekintetemet Zayn-re kaptam, aki már el is lépett mellőlem és megfordult. Csalódottan, hátat fordítottam a panorámának és a kocsi oldalához szaladtam, majd bepattantam az anyósülésre. Zayn felnyomta a fűtést, beindította a motort és már el is indultunk. Nem szólaltunk meg. Egyikünk sem nézett a másikra, csak csendben meredtünk magunk elé. Én elgondolkoztam, de szívből reméltem, hogy Zayn a vezetésre koncentrál. Csalódottan konstatáltam, hogy a mai napunknak vége. Mert nem sokkal később Liz háza előtt parkolt le, az egyik üres helyre. Nem állította le a motort, csupán megállt pár másodpercre, hogy ki tudjak szállni.
- Szia. – suttogtam csendesen, ahogy kiszálltam a kocsiból. Nem hallottam a választ, és lehet azért nem, mert túl gyorsan szálltam ki, vagy, mert azért, mert nem is volt válasz. Szerettem volna hinni, hogy az első verzió a találó. Miután kiugrottam a kocsiból és becsaptam magam mögött az ajtót, meg sem várva, hogy bemegyek-e egyáltalán az ajtón, Malik szó nélkül elhajtott. Én meg ott álltam a zuhogó esőben, széttárt karokkal, gondolatokkal, problémákkal és kérdésekkel.

Nem tudom mennyi ideig álltam ott. Talán két perc, öt, tíz vagy húsz. Nem tudom. De csak álltam, és hagytam, hogy az esőcseppek végig folyjanak az arcomon és teljesen beborítsanak. Szerettem volna, ha eltüntetik a kételyeimet, gondolataimat és még a rám ragadt mocsoktól is megszabadítanak. De az élet nem ilyen könnyű. Éreztem, ahogy a lábaim felmondják a szolgálatot és félő volt, hogy ott helyben összeesek. Megfogtam a bejárati ajtót és valahogy felsétáltam a másodikra. Fogalmam sincsen, hogy másztam fel a lépcsőn és hogyan kerültem a zuhany alá ruhástól, de ott voltam. Már csak a rám ömlő forró vizet éreztem meg. A testem teljesen lefagyott és úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban szilánkosra törhet mindenem porcikám. Eddig nem is fogtam fel, hogy remegek. Arra pedig, hogy miért remegek nem akartam választ kapni. Csak remélni tudtam, hogy a hideg esőcseppektől és nem a fájdalomtól, ami a mellkasomban keletkezett. Nem akartam figyelni rá, épp ezért minden mozdulatomra kellő figyelmet fordítottam és próbáltam kizárni a gondolataimat. Nem ment egykönnyen, meg is birkóztam magammal, de végül én nyertem. Akkor még legalábbis nem gondoltam rá. 

A zuhany alól kimászva magam köré tekertem egy törölközőt és átmentem a szobámba. Felkaptam egy elnyűtt melegítőt, egy kenguru zsebű pulcsit, a hajamat felkontyoltam a fejem tetejére és kimentem a konyhába. A pulton egy levél fogadott. „Ma este későn jövök. Sokáig kell dolgoznom. Puszi: Liz.” Felsóhajtottam és kissé megkönnyebbültem a tudattól, hogy most nem kell vele találkoznom. Ösztönösen a kávéfőzőhöz léptem és leemelve a tetejét megnéztem van-e lefőzve egy adag koffein. Nem volt. Így miután felraktam egyet, a konyhapulthoz leülve bekapcsoltam a rádiót. Egy Green Day szám ment. Boulevard of Broken Dreams. Sóhajtva meredtem magam elé. Halkan dúdoltam, miközben a munkalapot kaparásztam, és gondolataimból nem akart eltűnni a csokoládébarna szempár. Akármerre néztem őt láttam. A nagy, barna, mélyen csillogó szemeket, amik engem fürkésznek a reakciómra várva. Fejemet ledöntöttem a pultra és nagyokat lélegeztem. Próbáltam rendbe tenni magamba a dolgokat, de valahogy mindig elferdült a magamban folytatott beszélgetés.

Miközben kiöntöttem a kávémat, Lea lépett a konyhába az üres poharával a kezében. A kezemben tartott kávéra szegezte a tekintetét, majd felragyogott a szeme és elém rakta a bögréjét. Töltöttem neki is, cukorral, tejjel, tejszínhabbal és elé helyeztem, miközben leültem vele szemben.
- Eltűntél. – jegyezte meg, két korty közben.
- Te sem adtál magadról életjelet. – sóhajtottam és én is beleittam a kávémba. Felnéztem rá. Fél szemöldökét felhúzva meredt rám.
- Oké, hagyjuk a felszínes dolgokat. – legyintett. Tipikus. Rögtön a lényegre tér. – Mi történt? – nézett rám mindent tudó pillantásával.
- Semmi sem és minden. – vontam vállat, miközben a kiskanalammal kevertem a kávé tetején a habot. Szórakoztatóbbnak találtam, mint a beszélgetésünket.
- Oké, általában mindig mindent megértek elsőre, de ezt most nem értem. – rázta meg a fejét, miközben láttam, hogy vadul pörög az agya, mert megpróbálja megérteni csavaros gondolatmenetemet. Hát szólhatna ha sikerült megértenie, mert sajnos még én sem jöttem rá. Felsóhajtottam és kibámultam az ablakon. Az eső még mindig esett. Nem úgy nézett ki, mint ami mindjárt eláll. De hát Londonban ezt sosem lehet tudni. Visszapillantottam Leára, aki még mindig a magyarázatomat várta.
- Jó. – bólintottam fáradtan. – Akarod tudni mi történt?
- Igen.
- Oké. – ittam még egy kortyot a kávémból. – Elmentünk egy gálára. – bólintott, eddig ő is tisztában volt ezzel a ténnyel, mivel, hogy szinte ő rendezte ezt az egész dolgot. – Egyedül hagyott. – vontam vállat. – A pultnál találtam meg a helyemet, a kiszolgáló srácnál, aki készségesen töltögette újra s újra a mindig kiürült poharamat. Feleslegesnek éreztem magam tudod? – vágtam közbe hirtelen egy teljesen más tényt, de ahogy belekezdtem a mondani valómba tudatosultak bennem a dolgok és érzelmek. Tovább folytattam. – Tudod milyen rohadt érzés volt? Zayn Malik oldalán érkeztem egy gálára, aminek nem is tudtam a lényegét az értelmét meg pláne nem, és egyedül voltam. Mert, ahogy eltűntünk a reflektorfényből hirtelen eltűnt mellőlem. Már nem ölelt, nem fogta a kezem, nem beszélt hozzám, nem mosolygott rám. Csak ellépett mellőlem és egész este egyedül hagyott. – ahogy visszaemlékeztem a történtekre egyre rosszabbul kezdtem érezni magam.
- Miért nem jöttél oda hozzánk? – nézett rám Leana értetlenül. Felnevettem.
- Ugyan már! – legyintettem keserű mosollyal. – Remekül érezted magad Harry-vel, és nem volt szükségetek arra, hogy én ebbe belerondítsak. Apropó, erre még visszatérünk. – néztem rá, majd folytattam. – Nem tudtam hol a helyem, nem tudtam mit csináljak és kezdet az egész kényelmetlenné válni. Ezért egész este a bárnál ücsörögtem és beszélgettem a pultos sráccal, akinek még csak a nevét sem tudom, de azonnal megszerettem, mert nem mondta azt, hogy elég. Aztán jött Mr. Mogorva, aki berágott rám, azért, mert ittam. Holott húsz éves vagyok, jogom van azt tenni, amit akarok, akkor és ahol én akarom. Nincs szükségem szabályozásokra, mert erős független nő vagyok, aki képes józanul megítélni a helyzetet, és nincs szüksége tanácsokra. – bólintottam inkább magamnak mintsem Leának. A szemem sarkából láttam, ahogy megpróbálja elfojtani a mosolyát és szörnyen büszke rám, mert végre kezdem átvenni a feminista énjét. Ezen muszáj voltam mosolyogni. Majd tovább folytattam a beszámolómat.

Elmondtam mindent. De tényleg mindent. Egyetlenegy apró részletet sem hagytam ki. Őszintén beszéltem mindenről és tényleg tudni szerettem volna, hogy mit gondol erről az egészről, mert nekem már fogalmam sem volt semmiről.
- Szóval most így állunk. – néztem rá tanácstalanul. – Ő elment, én itt vagyok, és nem tudom, hogy mi van. – tártam szét a kezeimet.
- Kételyek?! – húzta el a száját, és inkább hangzott kijelentésnek a mondata, mint sem kérdésnek.
- Azok. Kételyek. – bólintottam csalódottan és nem akartam tudomásul venni, hogy ez az egész megtörtént. – Mert hát ő… Ő Zayn Malik. Én meg csak én vagyok. Lily Morgan. Egy Amerikából jött senki, aki szereti a zenéjét. Egy rajongó a több millió arc közül. Egy olyan ember, aki jókor volt jó helyen. – néztem Leana-ra totálisan leblokkolva és értetlenül. Mert tényleg nem értettem ennek az egésznek a lényegét.
- Szerintem ne akard megérteni. – nézett rám komolyan.
- Akkor mégis mit csináljak? – tártam szét a kezeimet tehetetlenül.
- Csak hagyd, hogy történjenek magától az események. Ne akard megérteni. Ne akard analizálni. Csak fogadd el, hogy most ez van és sodródj az árral. – a szívem egy részén, egy sötét és elhagyatott részén igazat kellett adnom neki, de ebbe így akkor sem fogok tudni beletörődni. – Élvezd ki, amíg tudod. – folytatta engem kirángatva a gondolataim közül. – Hiszen te magad mondogatod mindig. Semmi sem tart örökké. – ezzel felvette a bögréjét, és a mosogatóba helyezte, vállamra simította karját, nyomott a fejem tetejére egy puszit és ott hagyott.