2014. február 1., szombat

15. Impossible!


Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog. És kíváncsi lennék, hogy ilyen folytatásra számítottatok? :) Jó olvasást!

r.


Nem akarok beszélni a tegnap este történtekről. Nem akarok soha többet emlékezni azokra a dolgokra, amik a múlt éjjel megtörténtek. Ha tehetném, azonnal repülnék vissza az első géppel Washington –ba, de nem tehetem. Nem hagyhatom itt Leát, a nagynénémet és Dave-et sem. Lehunytam szemeimet összeszorítottam őket és a hideg üvegnek döntöttem a fejemet. Próbáltam minden gondolatot kiűzni a tudatomból, de egyszerűen nem ment. A rémes valóság újra és újra a szemeim elé csúszott és alig várta, hogy újra és még egyszer és még egyszer lejátszódhasson előttem. Fájdalmasan felnyögtem, ahogy az emlékképek újra a tegnap estébe röpítettek.

„Kezei a derekamra simultak és fel-le húzogatva az ujjait, folyamatosan simogatott. Egy jóleső sóhaj hagyta el a számat. Az ujjai hirtelen a húsomba nyomódtak és éreztem, ahogy erősebben magához húz. Szemeimet, ha akartam volna se tudtam volna kinyitni, elöntött a fáradtság és a tűz keveréke.
- Gyerünk baby! – suttogta kéjesen a fülembe, majd gyengéden beleharapott a fülcimpámba. Borzongás futott végig az egész testemen, és éreztem, ahogy fokozatosan elönt a vágy. A vágy, hogy hozzáérhessek, minden porcikáján végig simítsak, csókolhassam telt ajkait. Késztetést éreztem, arra, hogy hozzáérjek. Mint a halálos beteg, akit már csak a gyógyszerei tartottak életben. 

Felnyögtem, ahogy megéreztem édes ajkait nyakamon, kulcscsontomon és vállamon. Beleremegtem az izgatottságba. Ahogy kinyitottam a szemeimet mindent homályosan láttam magam előtt, de Mr. Mogorvát tökéletesen ki tudtam venni a félhomályban. Lassan hajoltam felé, óvatosan érintettem ajkaimat az övéihez és forrtunk egybe. Anélkül, hogy számat eleresztette volna, megfordított és a kanapéra fektetett. Lassan és óvatosan lehúzta a pólómat.”

Szemem megremegett az emlék hatására. Egy fáradt könnycsepp kimerészkedett oldalt és végig kúszott az arcomon, hogy elhalljon az ajkamon. Halálra volt ítélve. Ahogy én is.
- Ez nem történhetett meg! – suttogtam keserves szájízzel. Fáradtan kinyitottam a szememet és a csöndes kávézóból kibámulva figyeltem, ahogy az eső a szürke felhőkből folyamatosan hullik alább. ~ Nem, nem, nem. – mantráztam egyfolytában magamban. ~ Lehetetlen. Lenéztem a kezemben tartott kávéra. Már kihűlt és kevés volt benne a cukor. Mégis felemeltem és beleittam. Szemeimet újra lehunyva repítettem magam vissza a múlt éjjelhez.

„Kidolgozott felsőteste rám nehezedett és élvezte a helyzetet, ahogy ki vagyok neki szolgáltatva. A hangszóróból lágy zene szólt, ami még tökéletesebbé tette a pillanatot. Teljes testsúlyával rám nehezedett, még sem éreztem nehéznek. Jobb alkarjára támaszkodott, másik kezével hajamba túrt. Csokoládébarna szemei csillogtak, ahogy végig nézett meztelen felsőtestemen, de mégis hiányzott valami. Valami furcsa érzés kerített a hatalmába és éreztem, ahogy az alkohol egyre gyorsabban távozik a szervezetemből és tisztul ki a fejem. Mintha valaki fejbe vert volna és az a valami visszakattant volna az agyamba.

Zihálva néztem körül a félhomályban menedéket keresve. Kitisztult a látásom, és eluralkodott rajtam a félelem. Hihetetlen gyorsasággal löktem le magamról Malik-ot, aki tátott szájjal nézte végig a jelenetet.
- Sa-sajnálom. – vetettem oda, miközben a ruháimat felkaptam a földről és rekord gyorsasággal rángattam magamra.
- Mit csinálsz? – kapcsolt azonnal, majd felpattant és hozzám sétált. Felsőteste láttán, majd elolvadtam, de jobban féltem annál, mint, hogy legyen időm teljesen végig mérni. – Gyere, feküdjünk vissza. – mutatott egy ördögi mosollyal a kanapé felé. Követtem keze vonalát a kanapéhoz, de automatikusan ráztam meg a fejemet.
- Me-mennem kell haza. – szóltam, miközben táskám után nyúltam. – Köszönök mindent, de most mennem kell. – indultam meg az ajtó felé. Hirtelen elkapta a kezemet és visszarántott. Mint egy rongybaba csapódtam a mellkasának.
- Most nem mehetsz el. – sziszegte fojtott hangon.
- Kérlek, eressz el. – leheltem suttogva. Hangom nem volt erősebb, mint egy vékony cérnaszál. Felpillantottam mélybarna szemeibe, amik kihunytak csillogni és fokozatosan borította el a düh. Mérges volt. És rám. Nem tudtam tovább állni szemei vizslató pillantását, elkaptam a tekintetem és a földet kezdtem el fixírozni. Nem tudom meddig álltunk úgy, ott. Lehetett tíz perc, vagy öt. De lehetett akár fél perc is. Az idő elvesztette jelentését, mikor oda beléptünk. Lassan eresztette el csuklómat, ami sajgott az erős szorítástól, de nem értem hozzá. Az ajtóban állva még visszapillantottam a megfagyott Zayn-re, aki ahol hagytam állt és meredt a semmibe. Tekintete fájdalmas volt és éreztem, ahogy árad felém a fájdalma és a dühe. Hiába éreztem iránta együttérzést, nem léptem vissza hozzá és nem öleltem át. Pedig tudtam, hogy erre lett volna szüksége. De még sem tettem. Jobban szégyelltem magam annál, hogy azt a kevés önbecsülésemet, ami még megmaradt, feláldozzam érte. Kiléptem az ajtón, magam után becsukva és többet vissza sem fordultam. Annyira álltam meg az egyik fordulón a lépcsőn, hogy elővegyem a telefonomat és írjak egy sms-t Leának: Leléptem. Otthon találkozunk. Ezután olyan gyorsan tűntem el a bárból, mint amilyen gyorsan be is mentem. Mintha ott sem lettem volna.”

Csukott szemeim alatt, elöntött a könny és némán sírtam. Feleszmélve arra, hogy nem otthon vagyok, hanem egy nyílt helyen, megpróbáltam magam összeszedni. Előhúztam egy zsebkendőt a táskámból megtöröltem vele az arcomat, az asztalra dobtam a kávém árát és kiléptem a hidegbe. Rövid nadrágomat próbáltam lejjebb húzni, hogy védjen is valamit az eső elöl, de nem sikerült. Ahogy kiléptem a tető alól, úgy néztem ki, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel. De már az sem érdekelt. Csak otthon akartam lenni. De nem tudtam felkészülni arra, ami otthon várt.

2 megjegyzés: