r.
A
felhőkön át bámulva a szürkeséget az agyamat elöntötte az egyik fiókba gondosan
elzárt baljós gondolatok hada. Mindenkinek igaza volt, aki azt jósolta, hogy
nem fogja kihúzni a kapcsolatunk. Mindenkinek igaza volt, aki azt mondta, hogy
nekünk csak egy nyár jutott. És a legszomorúbb az egészben az, hogy fogalmam
sincs, hogy jutottunk idáig. Nem sírtam. Már nem. Nyugodtan, egyenletesen
zakatoló szívvel néztem végig a repülőbe aggatott kis TV-n keresztül azt a
pillanatot, amikor egy dugó közepén Zayn kiszáll a kocsijából és megrohamozzák
a rajongók. Nem érdekelt, hogy a bemondó közölte, hogy a dugó több órája tart,
sőt még az sem, hogy még most is tart, Zayn Malik pedig ott ragadt és
kényszerítették, hogy énekeljen. Nem érdekelt. Már nem. Csak elfordítottam a
fejemet a kis készülékről, behunytam a szememet és hátra döntöttem a fejemet.
Nem engedtem, hogy sírjak. Nem akartam kitenni magam annak a megaláztatásnak,
hogy mindenki lássa, ahogy összetörök. Helyette összeszorítottam a fogaimat és
próbáltam egyenletesen, nyugodtan lélegezni. A bal karomon éreztem egy erősebb
szorítást, ahogy Lea megfogta a kezemet, de nem nyitottam ki a szememet és nem
néztem rá. Képtelen lettem volna erre. Ha ránézek, akkor megláttam volna a
szemében a sajnálatot, a szánakozást és a bocsánatkérést. Én pedig egyikre sem
voltam kíváncsi.
Ködösen
érzékeltem a körülöttem zajló dolgokat. Mintha bezártak volna egy kis buborékba
és mindenki más kívülre szorult volna. Érzékeltem, ahogy leszállunk és
kiszállunk a repülőgépből. Éreztem, ahogy a friss New York-i szellő a hajamba
kap és végig táncol a testemen. Láttam, ahogy az emberek elmennek mellettem,
éreztem, ahogy nekem jönnek, láttam, hogy mozog a szájuk, de a hangokat nem
hallottam. Mintha valaki hangtompítót szerelt volna belém. Ezek után pedig már
meg sem próbáltam felvenni a ritmust a külvilággal. Hagytam, hogy sodródjak az
árral és teljesen Leanara utaltam magam.
Nem
tudom hogyan, de a következő dolog, amire emlékszem, hogy belépünk az új házunkba
és Lea bekísér a nappaliba. A bútorok még letakarva, úgy voltak, mint amikor
idehozták őket. Nem mozdította el őket senki. Nem porolta le őket senki.
Elhagyatottak voltak, ugyanúgy, mint a ház. Nem éreztem az otthonomnak.
- Minden
rendben lesz, ne aggódj! – ült le mellém Lea, a még nejlonozott kanapéra. Felé
fordítottam az arcomat, de képtelen voltam neki válaszolni. Úgy éreztem, hogy a
gombóc a torkomban London óta egyre csak nő és nő és megakadályozza a
beszédemet. Sírni nem tudtam. Még nem. Tudom, hogy csak akkor fogok tudni,
amikor beérek az új szobámba, magamra zárom az ajtót és, akkor majd jön, aminek
jönnie kell. – Lily, nem lesz semmi probléma! – szorított egyet biztatásképpen
a kezemen és küldött felém egy mosolyt. Nem tudtam viszonozni a mosolyt, meg
sem próbáltam, mert tudom, hogy csak egy vicsorítás jött volna a számra. Helyette
bólintottam, elnéztem róla és az üres falra meredtem. – Nem vagy fáradt? Mert
én nem igazán érzem magam annak. – Lea elkezdett csacsogni, de annyira átlátszó
volt, ahogy megpróbálta elterelni a figyelmemet. Mégis hálás voltam neki érte. –
Ha gondolod, mehetsz előre fürdeni, de igazából mindegy, mert most néztem meg,
két fürdő van. – villantott rám egy harminckettes mosolyt. – Melyik szobát
szeretnéd? Megengedem, hogy válassz. Az egyik egy parkra néz, a másik a
mellettünk lévő tömbre. – nevetett fel. – Tudod mit? – rakta a térdemre a
kezét. – Legyen a tied a parkos. – mosolygott, de mivel nem reagáltam, megfogta
a bőröndömet, és behúzta abba a szobába. Csak bámultam utána és a gondolatok
újra megtámadtak. ~ Vajon… mi lett
volna, ha Zayn ki ér a reptérre? Mi lett volna, ha el tudunk búcsúzni
egymástól? Biztos sírtam volna. Ő pedig a maga szokásos módján reagálta le
volna az egészet. Átölelt volna, a fülembe súgta, hogy ne legyek szomorú és adott
volna egy csókot. Az a lélegzetelállító mosoly pedig ott ült volna a száján. De
ezt már soha nem tudom meg, igaz? Mert nem jött ki a reptérre. Nem ért ki. A
csuklómon a tetoválás egyre mázsás súllyal nyomta a kezemet, mintha le akarna
szakadni. A telefonom pedig a zsebemben ordított, hogy kapcsoljam be, szinte
hallottam a könyörgését. Láttam, ahogy Lea a kis házban fel alá járkál és
rendezgeti a dolgokat, én pedig erőt vettem magamon és felálltam. Bementem a
szobámba, magamra csuktam az ajtót és neki dőlve egy hatalmasat sóhajtottam. A
tüdőm jólesően telt meg levegővel, szinte már el is felejtettem milyen az
amerikai levegő.
Fürdés
után, vizes hajam elterült a pihe puha párnán és a plafonra meredtem. Üres
volt. Nem borították semmiféle csillagképek, úgy, mint a régi szobámban, Washingtonban.
Kopár volt, ugyanúgy, mint a falak. Erőt véve magamon, elővettem a telefonomat
és legalább fél óra gondolkozás után bekapcsoltam. A készülék lassan életre
kelt és kellett neki egy kis idő, mire felvette a ritmust az SMS-kel és nem
fogadott hívásokkal. Nem akartam még meghallgatni a hangrögzítőn hagyott
üzeneteket, de tudtam, hogy egyszer úgy is túl kell rajta esnem, akkor miért ne
most?! Vállat vonva, megnyitottam az első SMS-t. „Hol vagy?” Zayn küldte. Beléptem a másikba. „Beszálltál már a gépbe?” Átléptem a következőbe. „BE NE SZÁLLJ LILY!!!! VÁRJ MEG!! MINDJÁRT
OTT VAGYOK!” Elmosolyodtam és nehéz szívvel nyitottam meg a következőt. „LILY! KÉRLEK! VÁRJ MEG!” Ez volt az
utolsó. Nem volt több üzenet. Tizenhét nem fogadott hívásom volt. Mind Zayn.
Kitöröltem őket és a fülemhez emelve a telefont lehallgattam a hangpostát. „Zayn vagyok. Lily, nem válaszolsz az
SMS-re.” A hangja valamiféle lavinát indított el bennem és megmozdította
minden egyes porcikámat. Szexi, mély hangja betöltötte a szobámat és a szívemet
is. Olyan, mintha nem is ebben az évben találkoztunk volna. Szememet elöntötték
a könnyek, de még nem sírtam, csak már nem láttam rendesen. A külvilág
könnyfátyolba borult előttem. „Lily.
Valószínűleg már a reptéren vagy és nem hallod, hogy hívlak, azért nem veszed
fel. De várj még rám. Nem sokára ott vagyok, de dugóba keveredtem. Nem tudom,
mikor fogok odaérni, de várj meg. Nem mehetsz el, anélkül, hogy ne találkoznánk”
A könnyeim csendesen folytak végig az arcomon, már nem tudtam megállítani őket.
Csendesen sírtam a sötét szobámban, egyedül. „Lily, ne haragudj rám, oké? Igyekszem, ahogy tudok, de elég nehéz
megmagyarázni így, hogy nem veszed fel. Már a telefont is kikapcsoltad.
Esküszöm, hogy nem szándékosan csinálom. Itt ülök egy rohadt dugó kellős
közepén és próbálok odaérni hozzád időben. Várj meg!” Hangja
kétségbeesetten csengett. Az én elfojtott zokogásom pedig a felszínre tört.
Olyan nagyon keservesen sírtam, mint még soha. A szívem vérzett, és még soha
nem éreztem magam ennyire megbántva. Úgy éreztem magam, mint, akit
megbántottak, összetörtek és cserbenhagytak. A gombóc a torkomban még mindig
nőtt, nem hagyott nekem teret, az orrom bedugult a sírástól, a könnyeim pedig
elárasztották az arcomat és nem láttam semmit. Nehézségek árán nyitottam meg a
következő hangüzenetet. Meglepődve tapasztoltam, hogy nem Zayn-től volt. „Lily, Harry vagyok. Kérlek, ne haragudj
Zayn-re. A dugóról nem ő tehet. Esküszöm neked, ő megpróbált időben kiérni, de
mindenfelől kocsik vették körbe, és amikor kiszállt a rajongók körbezárták. Ha
bekapcsolod a telefont és meghallgatod ezt az üzenetet, hívd fel. Vagy, ha ő
hív, vedd fel neki. Kérlek, Lily. Ne ilyenen rontsátok el. Ha már annyi
mindenen keresztülmentetek. És Lily… Zayn nem tud erről a beszélgetésről, és
hálás lennék, ha ez köztünk maradna. Ja, és kislány. Vigyázz magadra!”
Hisztérikusan felnevettem. A jó öreg Harry. Megnyitottam az utolsó üzenetet. „Mire kiértem a reptérre, te már nem voltál
ott. Csak Harry-t, Liz-t és Dave-t találtam a már félig üres reptéren. Nem
vártál meg. Sajnálom, hogy így alakult. Mert ennek a mai napnak nem így kellett
volna történnie. – hallottam, amint kínosan felnevet és már csak
odaképzeltem a tarkó vakarást. – Nem tudom,
mikor látjuk egymást legközelebb. De Lily, ahogy ezt megkaptad, nem számít hány
óra van nálad vagy nálam, hívj fel!”Hallottam még a mély és egyenletes
szuszogását pár másodpercig, aztán megszakadt a vonal. A könnyeim újra
eláztatták az arcomat és nem hagytak egy szabad másodpercet sem.
Tisztában
vagyok az érzéseimmel. És Zayn-ével is. Pont ez a probléma. Soha nem éreztem
még ilyet senki iránt. A régi barátaim, amiket ők iránt éreztem, azokat az
érzéseket, akkoriban szerelemnek hittem. De most kell, rájöjjek, hogy addig,
amíg nem találkoztam Zayn-nel és nem szerettem bele, nem tudtam mi is az a
szerelem. Nem tudtam, hogy lehet valaki iránt ilyen mély és erős érzelmeket
táplálni. A sok közhely, miszerint reggel ő az első gondolatod, este ő az
utolsó, minden szabad másodpercedben és nem szabadban is rá gondolsz. Ő tölti
ki a hiányzó űrt a mellkasodban. Ha nincs, veled hiányzik, ha melletted van, sosem
lehet elég közel, ahhoz, hogy elég legyen. Mert belőle sosem elég. A rengeteg
csók és testi érintkezés pedig sosem lesz elég. A nap huszonnégy órájából, ha
harmincat is együtt töltötök az sem elég. És minden nélküle eltöltött
másodperc, egy másodperc, amit boldogtalanul és magányosan töltesz el. Ez a sok
közhely, mind igaz. Mind egytől egyig. Én sosem hittem, hogy az ilyen
lehetséges. Mindig megvetettem, azokat az embereket, akik így éreztek a másik
iránt, és mindig naivnak és hiszékenyeknek tartottam őket. De most, hogy én is
ugyanezeket tapasztalom, csak saját magamon kell, nevetnem. Már, ha tudnék.
Mert jelenleg nem érzek mást, csak fájdalmat. Nem hittem, hogy valaha is fogok
így érezni valaki iránt. Hálás lehetek, azért, amiért megtaláltam Zayn-t, de
legbelül tudom, hogy ennek az egész dolognak csúnya vége lesz. Mert úgy érzem,
kettőnk közül én vagyok az, aki jobban szereti a másikat és mindent megtenne
érte. Ami, azért elég nevetséges, ha figyelembe vesszük, hogyan jöttünk össze.
Csukott szemhéjam megremegett, ahogy elém úszott a kép, amikor hivatalosan is a
barátnője lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése