35. Vasmacska

r.

 

- Ha lenne…
- De nincs. – szakított félbe ma már sokadjára Lea. Tudja mit akartam mondani. Azt, hogy ha lenne még egy napunk. Vagy csak még egy óránk. De jól mondta. Nem volt. Nem volt már több. Mert már csak pár óránk maradt ebből a nyárból és ebből a világból. Még durván másfél óránk volt, vagy kevesebb, hogy bepakoljunk mindent, összeszedjünk minden cuccunkat és emlékünket, aztán pedig felszálljunk az Amerikába tartó repülőgépre. 

Az utazást mindig valami furcsa érzés lengi körül, ami jobb és izgatottabb hatást kelt az emberben. Az oda út mindig adrenalintól túlcsordult várakozás. Az ember valahogy érzi, tudja, hogy jó fog történni vele és minél izgatottabb annál lassabban telik az idő. Az idő, hogy végre a célhoz érjen. A visszaút pedig… nos, a visszaút mindig rövidebb, csendesebb és lehangoltabb. Annak is megvan a maga szépsége, de az már nem olyan, mint amikor a végállomás felé tart az ember.

Nehéz szívvel húztam be a bőröndöm cipzárját és simítottam végig a tetején.
- Kész vagyok. – szólaltam meg hosszú idő után. Leana az ágyamon ült és mosolyogva nézett fel rám. Elsimultak vele a dolgok és ő is jobb belátásra tért. Harry-vel megbeszélték a nézeteltéréseiket és azt hiszem egy békítő szex után fátylat borítottak a múltra. De még mindig nem tudom megérteni, hogy képes valaki a legjobb barátjával lefeküdni és közben úgy tenni mintha nem lenne köztük semmi.
- Oké. – szakított ki a gondolataim közül Lea, aki már mellettem állt és a vállamra rakta a kezét. – Lenne még itt valami.
- Micsoda? – ráncoltam a homlokomat. – Hiszen mindent elraktam.
- Ez egy más valami. – mosolyodott el titokzatosan. Összehúzott szemöldökkel néztem rá, ő pedig csak felnevetett és kihúzott a szobámból.
- Hová viszel? – kérdeztem értetlenül.
- Csak most az egyszer bízz bennem és ne kérdezz semmi. – nézett rám komolyan. Nem is tudom, volt valami a szemében, ami nem hagyta, hogy kételkedjek a szavaiban, ezért csak bólintottam és engedtem, hogy ő irányítson.

- Rohadtul jól néz ki. – nézett végig a kezemen Lea és Harry is.
- Nekem is tetszik. – bólintottam most már nyugodtan.
- Helyes is kislány. Épp eleget fizettünk a srácnak, még szép, hogy tetsszen neked is. – kacsintott Harry, majd a kocsiba bepattanva már tovább is mentünk a reptér felé. A kezemet óvatosan a másik kezembe fogtam és majd meghaltam fájdalmamban. Nem, nem a tű szúrása a csuklómon okozott ekkora fájdalmat, hanem az, hogy Zayn sehol nem volt. Még tegnap megígérte, hogy korán reggel átjön, és együtt töltjük azt a pár órát, míg nem kell indulnom, de nem jött. Sem reggel, sem most. A gombóc a torkomban egyre csak nőtt, de nem akartam elbőgni magam. Nem Harry előtt. Nem akartam, hogy lássa, mennyire magamba zuhanok, ha nincs mellettem Zayn, de nem tudtam mit tenni. Egy kósza könnycsepp kimerészkedett a szemem sarkában, de azonnal el is tűntettem. Nem hagyhattam, hogy most essek össze, amikor végre minden jó volt. – Megjöttünk. – szólalt meg a göndör egy idő múlva. Komótosan kiszálltam a kocsiból, és hagytam, hogy hadd szedje ki a bőröndöket Harry a csomagtartóból. Besétáltunk a hatalmas reptérre és elintéztük a papírmunkát. Már nem volt más dolgunk, mint leülni és várni, hogy beszállhassunk. Épp az egyik prospektust bújtam, amikor feltűnt Liz, majd mögötte Dave. Mosolyogva néztem, ahogy átszenvedik magukat az ember tömegen és hozzánk érnek. Azonnal felálltam.
- Hát ti, hogy kerültök ide? – néztem rájuk felváltva. – Nem úgy volt, hogy mindkettőtök dolgozik?
- Ugye nem gondolta, hogy elmehetnétek anélkül, hogy elbúcsúztunk volna? – húzta fel a fél szemöldökét Liz. A szemei már könnyesek voltak. Nem tudtam mást tenni, csak a nyakába borultam és hosszasan megöleltem.
- Köszönök. Mindent. – súgtam a fülébe, ahogy még utoljára teljesen magamhoz öleltem. Arcán csorgó könnyekkel tolt el magától.
- Látod? Még húsz évesen is képes vagy belőlem előcsalni ezeket a fránya könnyeket. – nevetett fel keserűen, ahogy az arcát törölgette.
- Oh, Ly – nézett rám hatalmas szemeivel Dave és az általa adott becenevemen szólított. Évek óta nem hívtak már így. – Kivel fogok így kartonbábút lopni, ha elmész? – húzott magához mosolyogva. Hangosan felnevettem.
- Hát nem tudom, Dave. Keresned kell magadnak két másik őrültet. Viszont Liz lakásában van a két bábú. Nem tudtuk őket elhozni, így ott maradtak. – vontam vállat. – Ha van, kedved vidd el őket és vigyázz rájuk. Azok majd ránk fognak emlékeztetni. – öleltem magamhoz szorosan. Belefúrtam a fejem a vállába és mélyet szippantottam borsmenta és szegfűszeg illatából. Mindig a karácsonyra emlékeztetet.
- Majd meglátom. – bólintott és arrébb lépett. Megtörölte az orrát, de nem akarta túlzásba vinni a búcsúzkodást. Sosem volt erőssége az érzékenység. És most, mikor elérzékenyült nem akarta kimutatni, én pedig nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni.
- Kapcsold ki a mobilodat. – lépett elém Lea. Bólintva megtettem, amit kért, hisz az első számú szabály: Kapcsold ki a mobilt a gépen!
- Megkérjük az utasakat, hogy kezdjék meg a beszállást az Amerikába tartó repülőgépbe! – hallottuk meg a hangosbemondó hangját a hangszórókból. Összeszorult szívvel fordultam Lizék felé. Nem akartam még menni.
- Legközelebb ti jöttök hozzánk! – néztem rájuk felváltva és még egyszer utoljára megöleltem őket.
- Lily mennünk kell! – szólt sürgetően Lea.
- Tudom-tudom. – dörzsöltem meg az arcomat, hogy visszanyerjem magam az életbe. – Utálok búcsúzkodni. – töröltem meg a szemeimet és a bőröndjeimet a kezembe fogtam. – Vigyázz magadra Harry. – néztem a göndörre, aki elhúzta a száját és úgy mosolygott rám. Sajnálat volt a szemében, de nem akartam ezzel foglalkozni, és nem akartam rákérdezni, hogy hol van Zayn. – Remélem, nem sokára találkozunk. – adtam egy puszit az arcára.
- Te is vigyázz magadra kislány! – biccentett, majd Lea felé fordult és elbúcsúzott tőle. Odaléptem az ellenőrző kapukhoz, gond nélkül átjutottam. Belépve a folyosóra még egyszer visszafordultam. Nem láttam Zaynt. Csalódottan és a könnyeimmel küszködve elfordultam és felsétáltam a repülőre. Elfoglaltam a helyemet, bemásztam egészen az ablakig és kibámultam. A kifutó még tele volt emberekkel és különböző járművekkel. Az ég pedig gyönyörűen tiszta volt. Kezemet akaratlanul is rásimítottam a nemrég készült tetoválásomra és engedtem, hogy a könnyeim eláztassák az arcomat. ~ Nem jött el. – skandáltam egyfolytában magamban. ~ Nem jött el.