1. Vigyázz London! Jövünk!

Sziasztok! Megjöttem az első résszel, és kíváncsian várom, hogy nyeri el a tetszésetek. :) Szerintem vagyok olyan izgatott, mint egy gyerek, aki a karácsonyi ajándékát várja! Azt tudnotok kell, hogy ez a blog először egy viccnek indult, csak én vagyok olyan idióta, hogy megcsináltam, mert miért is ne?! Hát igen, egyszer eljött annak is az ideje, hogy ÉN One Direction-ös blogot írjak. Hmm... érdekesen hangzik még leírva is. : ) Na, de mindent el kell kezdeni egyszer. Annyit tudnotok kell még, hogy nem sokat tudok a fiúkról. Csak szeretem a zenéiket. A max. tudásomat összegyűjtve és kisebb-nagyobb segítségekkel, összetudok rakni néhány infót de ennyi. Viszont ez nem gátol meg abban, hogy írjak nektek. : ) És Lily... remélem tetszeni fog.♥

r. 

 

- Bepakoltál már? – vágódott ki a szobám ajtaja, és egy igen dühös szempár pillantott rám az ajtóból.
- Ööö… percek kérdése? – rebegtettem pilláimat a kedvenc barátnőmre.
- Nem hiszem el! – csattant fel, miközben ledobta a hatalmas utazótáskáját a földre, a másik kezéből pedig kiejtette a gurulós bőröndjét. Felvont szemöldökkel néztem végig a drámai jelenetet. – Megint a blogot írod? – dőlt neki az ajtófélfának Leana.
- Igen? – húztam összébb magam, azzal a szándékkal, ha kisebb vagyok ő nem lát. Aha, hát majd nem.
- Lilian Morgan! – kiabálta el magát. Én nem tudom mi ez nála. Az egyik pillanatban normális a másikban már üvöltözik. – Azonnal állj föl! Pakolj be a bőröndödbe, mert két óra múlva indul a gépünk! – ordította le a fejemet a helyéről. Megilletődve ültem előtte.
- Tudod… - szólaltam meg pár perc múlva. – Azt hittem meg fogom tudni, szokni a kiabálásodat, de még így pár év elteltével is megrémisztesz. – pislogtam rá nagy szemekkel.
- Helyes. – bólintott elégedetten, csípőre tett kézzel.
- Kérek még öt percet, és utána bepakolom, amit még nem. – villantottam rá a legszebb mosolyomat. Fújtatva jóváhagyta a kérésemet és eldőlt az ágyamon, én pedig egy győztes vigyorral a képemen fordultam vissza a laptopomhoz, és írtam meg az új rész végét a történetemnek.
- Miért olyan fontos az a blog? – szólalt meg pár perc múlva elgondolkodva Lea.
- Tudod, hogy csak ebben lehetek együtt vele. – sóhajtottam egy nagyot két szó gépelése között.
- Tudom. De egy valamit nem értek. – szinte láttam magam előtt, ahogy összeráncolja a homlokát és értetlenül mered a plafonom felé. Megforgattam a szemeimet, és felé fordultam. Még épp láttam, ahogy felkönyököl és rám néz.
- Mit? – biccentettem oldalra a fejem.
- Most itt a nagy lehetőség. – tárta szét a karját. – Akkor miért is a billentyűzetet ütöd? Helyette inkább pakolhatnál és indulhatnánk. – villantott egy harminckettes mosolyt.
- Igen, ez egy hatalmas lehetőség, de ha nem írom le, ami az eszembe jutott, elfogom felejteni és az már nem lesz ugyanolyan, ha később írom le másképp. – ezzel visszafordultam a laptophoz.
- Nem tudom miért, de valahogy nem tűnsz valami feldobottnak. – ugrott fel az ágyamról és mellém szaladt. Éreztem, ahogy tombol benne az adrenalin.
- Mennyi energiaitalt ittál? – néztem fel rá nevetve.
- Csak hármat. – vont vállat nevetve. – De most gondold el. – lehajolt, egyik kezével átkarolta a vállamat, másikat elhúzta előttem, mintha valami filmet kéne látnom a poszterekkel tele aggatott falamon. – Lily és Leana. London. Egy egész nyár. Két hatalmas koncert. – a hangja elcsuklott, a keze megremegett, és éreztem, ahogy a szorítása a vállamon egyre erősebb. Próbáltam elhajolni, de egyszerűen nem hagyta. – Egy egész nyár és csak a miénk. – suttogta remegő hangon.

Az izgatottsága azonnal átterjedt rám, és fogalmam sincs, hogy-hogy, de annyira felpörgetett, hogy már csak arra lettem figyelmes, ahogy a stewardess bemondja, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveinket és készüljünk a felszállásra.
- Vigyázz London! Jövünk. – fordultam Leana felé egy széles mosollyal az arcomon, és jólesően megszorítottam a kezét.