2. Megérkeztünk!

Nem fogjátok elhinni! Elkezdtem írni a második részt, és kapcsolgattam a csatornák között megálltam a zene tv-nél. Nem hiszitek el, hogy mit találtam: ONE DIRECTION LIVE ment. Hát kell ennél több? Szerintem ez elég ihletet ad mindenhez. : ) Jó olvasást!

r.

A levegő nyirkos, a hőmérséklet igen magas Angliához képest, és már rám olvadt a rövid nadrágom.
- Keressük meg a cuccainkat, aztán meg a nagynénémet. – intettem a fejemmel a szalag felé, miközben megfogtam Lea kezét és húzni kezdtem a csomagjaink felé.
- Oké. – bólintott és megragadva két bőröndöt felemelte őket. – Ezek nem a mieink. – rázta meg a fejét értetlenül és visszaejtette őket a szalagra. Hangosan felnevetve leszedtem a cuccainkat, és kutató tekintettel fordultam körbe a reptéren.
- Ezt nem hiszem el. – hunytam le a szemeimet, és temettem az arcomat a szabad kezembe.
- Mi van? – érdeklődött az utazótáskájával szenvedve Leana. Nem válaszoltam, csak hagytam, hogy észrevegye magától a nagynénémet, aki egy hatalmas kartont tartott a kezében. A kartonon a mi fényképünk volt, és piros óriási betűkkel volt ráírva a nevünk. – Ohh. – hallottam meg a reakcióját, aztán pedig a nevetését. – Na, menjünk oda, mielőtt híresek leszünk. – felnevettem.
- Elizabeth-néni nem tudtál volna feltűnőbb lenni? – kérdeztem mosolyogva, miközben lenyomtam a táblát a kezében.
- Túlzás? – húzta összébb magát.
- Egy picit. – mutattam az ujjammal.
- Ölelés? – tárta szét a karját. Nevetve átöleltem, és egy hatalmas puszival üdvözöltem újra rég látott nagynénémet.
- Olyan jó, végre látni. – mosolyogtam rá.
- Téged is Lily. – vette ki a kezemből az egyik bőröndömet.
- Héé. – kiáltott fel Leana. – Én is itt vagyok ám. – tárta szét a karját. – És én is nagyon örülök neked Liz-néni. – jött közelebb hozzánk.
- Szia, Lea. – ölelte át őt is nagynéném. – De rég láttalak. – hajolt el, és az ő kezéből is ki akart venni egy táskát, de Lea meglátva, hogy már így is cipeli az enyémet, hősiesen tartotta magát, és még egy darabig vitte a cuccait. Egészen a kocsiig, aztán ott megmakacsolta magát ledobta az útra, bevágódott hátra és bentről végig nézte, amíg mi beszenvedjük a táskákat a csomagtartóba. Kifulladva és verejtéktől csapzottan másztam be az első ülésre, Elizabeth-tel együtt.
- Oké, lányok most tisztázzunk valamit. – szólalt meg, miközben bekötötte magát, és a tekintetét ránk szegezte. – A nénit hagyjuk el. Lehet, hogy nem vagyok már tinédzser, de ti sem lesztek már fiatalabbak és két húsz éves lány, aki Washingtonban egy házban él, ne nevezzen már néninek. – nézett ránk felváltva hitetlenkedve.
- Oké. – nevetve bólogattunk.

Az út mondhatnám, hogy csendben telt Liz házáig, de akkor hazudnék. A rádiót bekapcsoltuk, a One Direction - Best Song Ever c. dala pedig betöltötte a kocsit. Olyannyira, hogy ha a járókelők nem is akarták, de hallották, hogy a mi autónkban mi szól. Mosolyogva, teli torokból énekeltük végig az öt fiúval együtt a zenét.
- Ezt annyira imádom. – halkítottam lejjebb a rádiót, és visszadőltem az ülésre. Felhúztam a térdeimet, úgy szemléltem tovább az eddig elérhetetlennek tűnt várost. Big Ben, Hyde Park, Buckhingem Palace, London Eye, Madam Tussauds, Trafagar Square… csak néhány dolog, ami miatt mindig is vágytam ide. Na, meg persze Ő.

- Lányok, szerintem menjetek, tusoljatok le. Pihenjétek ki magatokat, töltődjetek fel energiával, aztán holnap kezdődik az igazi nyaratok. – villantott ránk nagynéném egy harminckettes mosolyt. 

Ahhoz képest, hogy Liz egyedül él ebben a házban, számára elég nagy lehet. Három szoba, egy nappali, egy konyha és egy fürdő. De most szerintem ő sem bánja, hogy ekkora várban él, hiszen így most kényelmesen elférünk mindannyian. Ledobtam a cuccaimat az előszobában, aztán gyorsan feltérképeztem a házat.
- Elmegyek tusolni. Vagy szeretnél te előre menni? – nézett rám kérdőn Leana.
- Nem. – ráztam meg mosolyogva a fejem. – Menj nyugodtan. - bólintott és már el is tűnt a fürdőszobában. Liz-re a konyhában leltem rá. Éppen teát készített.
- Hogy utaztatok? – nézett fel rám, miközben a cukrot adagolta.
- Remekül. – válaszoltam miközben leültem az egyik székre. – Elég hosszú volt az út, de úgy érzem, mintha egy percet sem aludtam volna a repülőn.
- Igen, tudom milyen az. – nevetett fel. – De, ha most kipihenitek magatokat, holnapra már sokkal jobban lesztek, és újult erővel vethetitek bele magatokat Londonba. – ki vett két csészét a szekrényből, mind a kettőbe öntött teát, az egyiket lerakta elém, a másikat pedig a kezébe vette és a pultnak dőlt.
- Köszi. – egy féloldalas mosoly kíséretében bólintott.
- Egyébként mi a terv a nyárra? – ivott bele a teájába.
- Pihenés. Koncert. Pihenés. Koncert. – vágott közbe Leana, miközben még a vizes haját törölgette.
- És egy fergeteges városnézés. – tettem fel a kezeimet, mikor hozzátettem a ki nem maradható programunkat. Hiszen erre vártunk már fél éve. Gyűjtögettünk, dolgoztunk, tanultunk. Csak, hogy most gond nélkül el tudjunk szakadni Amerikától és Angliában élhessünk teljes három hónapot. Mert ez a nyár a miénk!